Feküdtem az utcakövön, szótlanul. Még hang sem jött ki a torkomon. Körülöttem a város romokban, házak törmeléke az utcaköveken, por mindenütt. Lőpor szaga a levegőben. Alig jutottam lélegzethez. Nem bírtam megmozdulni. A vékony, még a táborban kapott ruha ronggyá foszlott rajtam. Pont olyan színe volt, mint körülöttem a törmelékeknek. Semmilyen. Fel akartam állni, feltápászkodni, de képtelen voltam rá. Nem volt erő bennem. Arccal előre feküdtem, de még a fejemet sem voltam képes annyira megemelni, hogy ne menjen az orrom tele mocsokkal, törmelékkel. Tehetetlen dühöt éreztem magamban. Erőt is adhatott volna, de nem tudott már azt sem. Itt fogok meghalni. Itt, két utcányira a feleségemtől és a fiamtól. Itt fogok megdögleni. Ilyen nyomorultan. Még csak értesíteni sem tudom őket. Hang se jön ki a torkomon. Talán volt a környéken élő ember, de nyugodtan hihetett halottnak, valószínűleg annak is láttak, ha láttak. Csontsovány, koszos, kopott, rongyos, szürke halottnak. Sírni tudtam volna tehetetlenségemben. Káromoltam az istent, legszívesebben ököllel vertem volna a mocskos, poros kockaköveket. Ezért kellett a sok szenvedést kiállnom? Ezért? A mérhetetlen sok éhezést, fagyoskodást, a kínzást, látnom halálokat, félnem lövésektől és veréstől, kúsznom fagyban és hóban, osonnom éjszakánként egyre, hogy még egyszer láthassam az asszonyt és a gyereket? Hogy pont azt a nyomorult pár lépést ne tudjam megtenni, hogy a karjukban halhassak meg? Szivárogtak a könnyeim. Karjaim tehetetlenül feküdtek mellettem, még az ujjaimat sem voltam képes megmoccantani. Gyűlöltem az istent. Keserűen. Egész szívemből. Hogy engedhetett meg ilyesmit? Hogy? Mit vétettem? Nem vétettem semmit. Ő a kegyetlen, zsarnok. Szeretet? Ugyan. Semmi ilyesmi nincs benne. Csak feküdtem bénán, de nem jött a megváltó halál. A keserű düh nem engedett meghalni. Már csak erre volt jó. Vagy még erre se. Egyetlen maró, keserű gombóccá sűrűlt bennem az élet, egyetlen óriási gyűlöletkupaccá. Vad keserűséggé és istenkáromlássá. Csalódottsággá. Dühhé. Egy csepp erőt sem adott, nem emelt fel, csak meghalni nem voltam képes. Már semmire nem voltam képes. Testem feletti uralmamat elvesztettem, a gyűlölet unszolta a tüdőt levegővételre. Legalább meghalnék.
És akkor visszamentem. Visszajutottam valamiképp a fordulóponthoz. Amikor azt hittem másképp nem lehetett volna dönteni. Amikor megkaptam a behívót. A parancsot, hogy menjek azonnal. Akkor, ott kellett volna másképp lépnem. Feleségem ott volt mellettem akkor, láttam magam mellett élénken szép, barna haját, olyan bizalommal nézett rám, csak jól dönthetek, férfi vagyok, megteszem a kötelességemet. Akkor kellett volna. A kórházban számítottak rám. Meg tudtam volna tenni, hogy oda kérem magam. Ez lett volna a megoldás. Lett volna más választásom. A feleségem mosolyát láttam. A fiam nevetését hallottam. Szörnyűségeket láttam akkor magam előtt. Sok tragédiát a kórházban. Segíthettem volna. Életeket menthettem volna ahelyett, hogy életeket oltottam ki. Megtehettem volna. Menekültünk a feleségemmel a lebombázott lakásunkból. A kórházban találtunk menedéket. A pincében. De túléltük. Túlélhettük volna.
Meg kell változtatnom a történetet. Meg kell vál...
