"Hát te már megint nem vettél fel bugyit?" - a tanítónő hangja úgy csattant mint egy pofon a kislány arcán. Száját összeszorítva, elszántan maga elé nézve a kislány csak öltözött tovább a tornaóra után. Felvette a rózsaszín szoknyát, amelyik már túl rövid volt rá, anya ki is akarta már rakni a szekrényéből, de ő nem engedte. Persze hogy nem, hiszen apa ezt a szoknyát szereti leginkább látni rajta. Azt mondja, hogy ebben a legcsinosabb. Mikor apa viszi iskolába sosem vesz bugyit. Apa így szereti. Ilyenkor előre ülhet az autóban, amit anya sosem engedne meg, de apa bezzeg igen, mert ő már nagylány. Apa nagyon szereti őt. Mindig simogatja a combját az iskoláig. Csak erről nem szabad beszélni. A jó gyerekek nem beszélnek ilyenekről senkinek. És ő jó gyerek.
Csöndesen öltözködött tovább, lehajolt, hogy bekösse a cipőjét. Addigra már suttogtak körülötte a lányok, sokan nevettek is. Egyre vörösebb lett az arca, a hasában gyűlt az utálat a hülye lányok iránt, ahogy lehajolt érezte, hogy könny is gyűlik a szemébe. Az a hülye tanító néni! Ő tehet mindenről! A fene egye meg őt! Mindent elront, utálja őt, őt csak az apa szereti, ő megérti, simogatja, ölelgeti... dögöljön meg a tanító néni!
Otthagyta az összes cuccát az öltözőben és zokogva kifutott. Jól becsapta az ajtót, csak úgy döngött. Még hallotta a felharsanó röhögést futtában.