Hiányzik a Sarok. Ahová a zigazi, bővített kiadású blogomat írom. És most nem működ. Kiderült szegényről, hogy a szerverben, amely kiszolgálta annyi memória sincs, mint egy mobiltelefonban. Nehézkes volt már régóta, lassú, mint a dög, de szerettem. És most hiányzik. Nagyon.
Van ám még más is. Két kedves emberem szenved nagyon. Olyan rossz látni, hogy kínlódnak és nincs segítség, maguknak kell túljutniuk rajta, kemény és nagyon-nagyon nehéz döntéseket kell hozniuk és sokat fognak sírni. Nem lehet megspórolni. Kár. Ha tudnék segítenék, de nem tudok. Egyikük többszörösen rossz helyzetben van ráadásul. Ehh...
Néha, ilyenkor kicsit szégyellem, hogy olyan jól elvagyok. Nem azt mondom, hogy semmi nem bánt, nincsenek bajaim, nincsenek konfliktusaim, de igazán nagy bajom hála az égnek nincs. Nem tudok beszámolni nagy tragédiákról, semmi vérző szív, egészen apró fájdalmacskák vannak csupán. Nem kell az életemet újra felépítenem, (azon már túl vagyok) csak élni kell, túlélni. De még az sem olyan nehéz. Csak fel kell kelni minden nap és kész.
Reggelente úgy vagyok vele amikor itthon vagyok, hogy úristen, mennyi dolgom van! Idegesít, feszít, gyorsan-gyorsan csinálnom kéne, ezt is, azt is egyszerre. Pánikolok kicsit, aztán megnyugszom. Mondani is szoktam magamnak. :) És akkor hangosan figyelmeztetem magam arra, hogy nincs miért idegeskedni, csak el kell kezdeni csinálni. Egyik dolgot a másik után, szépen. Nincs dráma, ha ma nem lesz meg, hát meglesz holnap. De el kell kezdeni, neki kell indulni. És akkor át tudom rágni magam ezen a napon is. Tk. még meg is nyugtat, hogy nem segít senki. Vicces, de így van. Egyedül vágok neki, én osztom be és én aratom le - persze csak magam előtt - a dicséretet. Mondjuk a dicséretet is én osztom ki. :) Jó érzés, hogy ura vagyok ennek is. Képes vagyok megcsinálni. Képes vagyok fát vágni, falat festeni, elintézni ezt-azt. Meg tudom tenni.
Nemrég olvastam valakitől egy blogban, hogy elsírta magát egy dalocskán, ami arról szólt, hogy álmában mindig az a bizonyos valaki segít neki. Mert neki nem segít senki. Régebben sírtam ezen én is sokat. Rosszul esett. Kiszolgáltatottá tett. "Hát nekem már mindig segítséget kell kérnem?" De rájöttem, hogy nem. Nem kell kérni. Elfogadni lehet, de kérni... Minek? Megoldom. Lehet, hogy nem akkor, nem úgy, de megcsinálom. Képes vagyok rá. És ez jó. :)
