Mocsári békahír

Szűk volt a hely és meleg is volt az autóban. Egymásra préselődött a combunk. Így volt jó. Elvesztem az illatában. Az arcomhoz húztam dohányillatú tenyerét. Csókoltam a finom száját. Azt az édes, puha, gyönyörű, jóízű száját. Az apró szőrök karistolták a bőrömet, nem érdekelt. Eszeveszetten csókoltam, ő is elveszett bennem, kezei mohón kutattak a melleim után. Kényelmesebb pózt kerestem és megnyitottam egy gombot az ingén. Bekúsztak a fürge ujjacskák a nyíláson, be a szíve fölé, perzselő, forró bőréhez. Annyira dobogott a szíve, hogy szinte éreztem az ujjbegyeimmel. A hajába túrtam, simogattam, becézgettem ahol értem a tenyeremmel. Azt akartam, hogy emlékezzen mindig erre: a tenyeremre, az ujjaim érintésére. Lejjebb csúsztattam a kezem, combjain felfelé, belül, fel a slicc vonalán. Orromat megcsapta a jellegzetes illat. "Legyél velem!"- suttogta. "Nem lehet, most nem. Járnak erre." Pedig lehetett volna. Nem akartam. Most nem. Csókolni akartam, bele akartam csókolni sajgó lelkem minden fájdalmát, keserű vágyát a szájába, azt akartam, hogy érezze a beteljesületlenség minden kínját. Feszüljön ő is keresztre, haljon meg kicsit értem. Simogattam. Azt akartam, hogy ne bírjon magával. Hogy feszítse szét a vágy, őrüljön meg, ne érdekelje semmi, annyira akarjon engem.
"Légy velem, nagyon kérlek, ülj az ölembe, szétszakadok, szűk a nadrágom, ne csináld már velem! Akarlak, benned akarok lenni!" - rekedten suttogta a fülembe. Nem látott már a vágytól. Láttam a szemén. Gombolkozni kezdett, kezei a hátamon jártak, pólóm alatt, kicsatolta a melltartómat. "Ne csináld, te! Most nem lehet, hidd el!" Én is alig kaptam levegőt, legszívesebben ráugrottam volna, hatoljon belém, nyársaljon fel, őrült lovas tébolyult csikója. Nem láthatott volna már senki se be. Az ablakokon vastag csíkokban csorgott a vágytól forró lehelet párája. Simogattam a nadrágon keresztül. Téptem, haraptam a száját, kiálló ádámcsutkáját, csókoltam a szemeit, állcsontját, suttogtam a fülébe. Rámásztam ahogy bírtam, ahogy a hely engedte, hozzápréselődtem, égett, sajgott az arcom a karistolások ezreitől. Összekoccant a fogunk.
"Most menj haza! Így menj, vidd haza a feleségednek! Legyen egy jó éjszakája."
"Nem teheted ezt velem, ne engedj el így, engedj magadhoz, megdöglök! Ne csináld!"
"Nem. Menned kell."
Kituszkoltam, kilöktem az ajtón. Zavarodottan gombolta be a nadrágját, megrökönyödve, szomorúan nézett rám. "Mikor látlak?"
Indítottam. Lehúztam az ablakot és kiintettem. Maximumra tekertem a szellőztetőt. A visszapillantóból láttam, hogy kővé meredve áll.
"Gondolj rám. Gondolj rám, ha az unt feleséged mellé fekszel, ha fetrengsz a kielégületlenség kínjától ágyékodra szorított kézzel. Gondolj rám. Engem láss a fürdőszoba tükrében ha borotválkozol, az én sebeimre gondolj, amiket te ejtettél, gondolj rám. Engem láss reggel az első fénynél, az én illatom legyen az orrodban, gondolj rám. Értem halj meg este, értem kelj fel reggel, gondolj rám. Velem álmodj éjjel, énrám gondolj nappal, gondolj rám. Ne legyen egy perced sem nyugton, engem láss a kávé habjában, az én nyelvemre gondolj, ha körbenyalod az ajkad, az én szemeim lássad, az én ízemet érezd, gondolj rám. Az én testemet vágyjad, az én csókomra szomjazz, gondolj rám. "
Megálltam a ház előtt. Még járt a motor. Ráborultam a kormányra és keservesen bőgni kezdtem.