Egész nap főztem neki, készültem a vacsorára. Az összes kedvencét elkészítettem. Összesen 4 fogást. Megterítettem szépen és vártam rá. Mindig várok rá. A gyertyák égtek, szerintem szép volt az egész. A poharak csillogtak. Így szereti.
Elé szaladtam az ajtóhoz és bekísértem. Leült és bánatosan rám nézett. Megijedtem, hogy tán valami baja lehet. Valami csillapíthatatlan fájdalom, aminek okát sosem fogom megtudni, de rágja őt. Kérdőn néztem rá, mire megszólalt.
- Azt ugye tudod, hogy te ezekből nem ehetsz?
- Miért? - kérdeztem.
- Ronda vagy és kövér. De ezt te is tudod. Jót akarok neked, hidd el, és én sajnálom legjobban, de neked nincs akaraterőd. Most meg foglak szépen kötözni.
Ijedten néztem rá, nem is értettem, hogy miért beszél velem így, hiszen eddig olyan jól megvoltunk, sosem mondott ilyesmit. Jó, célzott rá, hogy minden az én hibám, hogy tulajdonképp csak sajnálatból van velem, mert neki fontos dolga lenne, amiben megakadályozom, de hát... Úgy gondoltam, valami oka mégiscsak van, hogy engem választ, nem az égetően sürgős ügyeit. Hát úgy látszik nincs. Lehajtottam a fejem és vártam. Biztos nem gondolja komolyan.
Akkor elővett a táskájából egy hosszú kötelet. A mellemnél kezdte, hozzáerősített a székhez. Kedves volt, mert a mellem alatt és fölött vezette át a kötelet, nem nyomott össze. A kezemet a székhez erősítette, lassan haladt lefelé. A lábaimat is a székhez rögzítette.
Enni kezdett. Néztem bénán, szó szerint bénán, mert moccani, azt nem bírtam.
Ő pedig elkezdte mondani:
- Azt ugye tudod, hogy nekem soha nem jelentettél semmit? Segítettem rajtad, mert megtehettem, de semmi más oka nem volt. Te pedig meghallgattál, mert azt tehetted meg. Te tudod miért. Sajnos túl sok időt feccöltem már beléd, de nem is ez az érdekes. Tudod, hogy csak segítek rajtad azzal, hogy magadra foglak hagyni. Jobb lesz mindkettőnknek. De elsősorban neked. Nekem persze nem lesz veszteség, te meg szépen kilábalsz majd a mindenféle nyavalyáidból. Jó lesz, hidd el nekem. Egy idő után be fogod te is látni. Majd ha már tisztán fogsz látni. Az élet kegyetlen, ezt neked is tudnod kell, ahol nem várhatsz semmit, ott kár várakozni. Fel kell nőnöd végre! Állj a saját lábadra! Kezdj új életet! Egyáltalán, kezdj el élni!
Próbáltam volna mondani neki valamit, de hátat fordított, hangosan fütyürészni kezdett és zajosan csapkodta az edényeket. De rendes volt, mert elmosogatott.
- És még valami. - mondta. - A felelősséget vállalni kell. Igen. Neked is. A következményeket viselni kell tudni.
És akkor én most megyek. Szia.
Becsukta maga után az ajtót. Lassan besötétedett. A kötél egyre kínosabbá kezdett válni. De holnap jön majd a szomszéd. Vagy holnapután.
Vagy ne is várjam meg? Kezdjem el inkább tépni a kötelet? Rágni? És miért nem kiabálok? De hát miért nem kiabálok?? MIÉRT?
