"Ne sírj, ne zokogj!"

A lány csak ült csendesen, felhúzott lábakkal az ágyon. Összekuporodott amilyen kicsire csak tudott. 

A fiú fel-alá járkált a szobában. Képtelen lett volna leülni. Legszívesebben megütötte volna a lányt, nem bírta elviselni a kisírt szemek látványát, a duzzadt arcot, a kócos hajat. Meg ahogy ült. 

"Dehát te is akartad, nem? Ne mondd, hogy nem akartad! Akartad, igaz?"

A lány szipogott, kezei a szája előtt, bizonytalanul bólogatott. 

"Akkor meg mi a fene bajod van? Mi?"

A lányból erre kitört újra a zokogás. Rázta a vállát, öklével próbálta eltömni a száját, de nem nagyon ment. Próbálta volna ő elmondani... hogy lehet ilyesmit elmondani? Hogy hát persze, akarta ő is, de nem így képzelte. Ő selymeket képzelt és romantikát, virágszirmok hullását, lágyságot és finomságot, hogy talán még valami csodálatos zene is fog szólni. Ő nem gondolta, hogy az egész ilyen lesz. Ilyen állatias és ... és olyan közönséges. Olyan hétköznapi. Ő mindig is fennköltnek képzelte a dolgot. Hogy talán majd az angyalok, vagy valami... Hogy talán a világ is megáll egy pillanatra. Ez meg olyan ... nedves és csúszós és ... olyan semmitmondó. És hogy a fiú teste nehéz volt és alig kapott levegőt és fájt is és egyáltalán ... És hogy ő már nem is szereti ezt a fiút. És már magát sem. Senkit sem ezen a világon. Őt itt kérem becsapták. És mit lehet ilyenkor csinálni? Sírni. Semmi mást.

Sírt hát. Egyre jobban.

A fiú felhagyott a föl-alá járkálással, kicsi is volt a tér a bejárati és a teraszajtó között, elfogta őt is a kétségbeesés. Hát hiszen szereti ezt a lányt, vele akart lenni egészen, mióta vágyott már erre, és milyen szép is volt a teste és erre tessék, most itt sír, de hát nem akarta ő bántani. Nem is tudja mit követett el... 

Odaült a lány mellé az ágyra. Átölelte csendesen. Simogatni kezdte a kusza haját. Kicsit esetlenül, tanácstalanul. Nem jutott jobb az eszébe.

A lány egy darabig még hüppögött, aztán odahajtotta fejét a fiú vállára.