Úgy érezte, egy vezetőjét vesztett mozdony. És most robog a semmibe. Egy szakadék felé. Körben hegyek, valahol a vadnyugaton vagyunk. A szerelvényt indiánok támadták meg - ilyen hülye kép ötlött az eszébe valami régi filmből - most vígan és zavartalanul fosztogatnak benne, a mozdonyt lekapcsolták, a vezetőt megölték, tán meg is skalpolták, igen, vérzik a feje, látszik a fehér koponyacsont, a teste félig kilóg a mozdony ablakán, nem is, az ajtaján inkább, - áthelyezte gondolatban a képet - a test neki-nekiütődik a kerekeknek, az lesz a vége, hogy kicsúszik, rázuhan a sínekre. Maga alá fogja gyűrni a mozdony. Szét is vágja. Derékban. Derékban? Nem inkább a lábát csak? Derékban. Az lesz. Ennél jobban már úgyse halhat meg, mindegy neki milyen szörnyűségeket képzel róla. A mozdony pedig robog a végzete felé. Ez jól hangzik. Drámaian. Csak ne tekerné ennyire a gyomrát a kétségbeesés. Gyűlöletet érzett, maró kínt, keserűséget. Dögöljön is meg az a vezető. De a mozdony is. Legyen vége. A gyomra egyre jobban fájt. Mintha az a rohadék mozdony odabenn rohanna, tekeregne forró, hőségtől görbült síneken, a fene se tudja mitől megy még, a kazánja van agyon fűtve, szégyen fűti és harag, az izzik fehéren, kormoz veszettül, mindent elborít a sűrű füst. Ki se látni belőle. Megkordult ismét a gyomra. Tekerte kegyetlenül, szinte látta a beleit ahogy csavarodnak. Meggörbítették őt is. Volt neki ilyen sokszor. Még régen egyszer, kislány korában nem tudott felkelni guggoltából, összerántotta a görcs. Nem női fájdalom volt ez, pedig azt hitték akkor róla, valami másféle kín. Most is gyomrára szorított kézzel állt, legszívesebben kitépte volna, ki az egészet, ki vele. Vele ne szórakozzon, ne hagyja cserben, vele ne gonoszkodjon, ne álljon rajta bosszút. Rohannia kellett a wc-re. Kiadta magából amit kiadhatott. Nem is evett szinte egész nap, honnan van benne mégis anyag, rejtély. Keserű volt a szája. Utálatos. Legszívesebben ordított volna. Bele a rohadék tükörbe. Vagy ököllel belevágni. Látta a tükröt, a közepén egy óriási repedés, abból indulnak sugárban, körbe a további törések. A kezét is látta, csupa vér volna, szilánkok állnának ki belőle. Egyszer a fia kiütötte így az ajtajukból az üveget. Félig direkt, félig véletlen. Be akarta igazándiból csapni az ajtót, nem vette észre, hogy már csukva van és az üvegbe lendült a keze. Ömlött a vér belőle, megállíthatatlanul, spriccelve, sugárban, irtózatosan. Az egész iszonyú volt, félt, hogy elvérzik a gyerek és persze észnél kellett lenni, férfinak, nem aggódni, nem mutatni semmit, cselekedni higgadtan, összeszedetten, pontosan, ahogy kell. Nem összezuhanni. Bekötötte, rohantak az orvoshoz. Minden csupa vér volt. A csapba csak úgy ömlött, minden-minden csupa vér... Honnan jött az a rengeteg... Mindent megfogott. Mintha valami bűntény helyszíne volna a lakás, a folyosón is vércseppek. A gyerek nem sírt. Amerre mentek végig vér, csupa vér. Mindig is utálta a vér látványát és a szagát. Pedig megszokhatta már a sok év alatt. Találkozott vele épp elégszer. A saját vérével is, meg máséval is sokszor. Mikor a férje elvágta a kezét és nem akart orvoshoz menni, csak amikor már alig tudott állva maradni, mert akkor is csak ömlött belőle megállíthatatlan... Akkor is ő volt észnél, rohantak. Meg amikor az ujját vágta le... És hát a saját vére. Az talán még gusztustalanabb. Az alvadt vércsomók. Mennyire gyűlöli. Most friss vér folyna. Egészen friss. Nem ájulna el. Nézné, ahogy a szilánkok alól szivárogna. Olyan érdekes volna. Kis kanyarokat írna le a bőrén, aztán le a földre. Később megtántorodna, leülne a kád szélére, onnan is lecsúszna egy idő után. Bambán és gügyén üldögélne a hideg kövön, gyűlne szép tócsába a vére. Nézné értetlenül, csodálkozva amíg lehetne és bírna, tán még kis ábrákat is rajzolgatna a csempére. Igen. Hajladozó leveleket. Vérfákat. Vérfüveket. Vérindákat. A feje lebiccenne, elfeküdne szépen. A haja összekeveredne a vérével. Kis fürtökbe kunkorodna. Fehér lenne az arca. Bár most ki van festve. Az megmaradna. A rúzs is. Vicces volna. Hófehér arc, rajta két folt rózsaszínnel, ja nem, alapozót is rakott fel, akkor nem fehéredne el teljesen. Meg hát a rúzs maradványai. Elkékült szájon. Egészen horroros, vagy inkább punkos külseje volna. Mindig is szerette a feltűnő megjelenést, de sosem volt igazán mersze hozzá. Hát most majd feltűnő lesz. Másféle ruhát kellene önmagára képzelnie, nem ezt a hülye pólót rövidnadrággal, mezítláb. Valami szexis, végzetasszonyás cucc kellene. Hogy átütő erejű legyen a kép: szilánkok állnak ki a fehér karból, elnyílt virág - fekszik ő a vértócsa kellős közepén, zene nincs is? Ki is az a zenész, aki Kylie Minogue-gal énekli azt a rózsás számot? Nem jut most eszébe. Na, valami olyasmi kép kellene. Milyen kár, hogy nem annyira szép mint Kylie. A szép nők jobban mutatnak holtukban is. Azokat jobban lehet sajnálni. Hogy szegénykék, milyen fiatalok és szépek és most itt fekszenek hidegen, a halál jegyesei... Jáj, ez a halál jegyese már túlzás. Jól van na. Úgy jó az egész képzelgés, ha giccses. Balerina ruha. Na, ezen kicsit röhögnie kellett. Elképzelte a testén a tütüt.
Ok. Nagyjából végigvettük a rendkívül színpadias halált. A gyomra lassan helyrerázódott, a lélegzete is elcsitult. Talán mégis inkább innia kellene. Van itthon egy csomó minden. Mennyi kalória van abban!
Te idióta. Még berúgni sem tudsz rendesen. Idióta, baromállat. Megérdemled. Röhögj inkább a tütün. Tütü, még ez is. Hogy a pia is az. Bassza meg, szójátékba fog fordulni, mit fordulni, ferdülni, korcsosulni ez az egész átkozott, francos érzés. Pedig mennyit dédelgette magában. Ehh.
