A guta üt meg igazándiból. Nem működik a blogom, a régi jó (http://www.sarok.org/users/
Mondta I., hogy tk. lehetne azt is csinálni, hogy az ember felad mindent és meditál. Nem kell sok, nagyon kevéssel beéri az ember. Meg lehetne tenni. Mi kell hozzá? Minimális élelem, számára az elszigeteltség adott. Sokszor elirigylem emberektől az elszigeteltséget, hogy az milyen jó lehet, nem az, hogy nincs élő ember, akihez szólni tudna, hanem nincs a sürgető kényszerűség, hogy ezt is meg kell tenni, meg azt is, fel kell kelni, itt az idő, nem lehet csak önmagunkkal foglalkozni befelé, kifelé kell élni, mert jön valaki, másvalakinek az életéről gondoskodni kell, oda kell fordulni, figyelni kell rá, törődni vele, hogy úgy menjen az élete, ahogyan annak mennie kell. És akkor még az én életem is. Klakk, klakk, ruhák behajtogatva, helyükön, klakk, klakk, tányérok tisztán, egyenes vonalban, derékszög bezárva, ajtó becsukva, takk, takk, percre pontosan, el ne késsünk, minden időben, kaja el nem égetve, zsemlében pontosan x szelet felvágott. Már megint csupa csoki a terítő. És a dolgok, mint szennyes ruhák hullanak alá felülről, eltemet a sok zokni, póló, hol van kéremszépen itten befelé fordulás, törődj magaddal - Garnier.
És hozzá még a lelkifurdalás, mint mindig, hogy már megint aludni merészeltem kicsit többet a szokottnál, és a testi hatásai is, a kiadós alvás méltó jutalma mindig a remek migrén, hányással kombinálva, öklend ki magadból a jót, öklend ki, nem érdemled meg, gubbassz csak összegörnyedten, tehetetlenül, ez a nap is kárba veszett, picsába.
Ahogy öregszem egyre jobban bánt, hogy a ritka alkalmakkor, amikor csakugyan magammal kellene, vagy lehet foglalkoznom, nem engem akarnak kényeztetni. Irritált, amikor a fodrásznál azt kellett hallgatnom, hogy a fodrásznak és a kozmetikusnak milyen bajai vannak. Nem érdekel, érted? Nem érdekel. Én vagyok a vendéged, baszd meg, azt hiszed nekem más nem panaszkodik? Hát vegyem vállamra a te terheidet is? Épp ledobni szándékoztam, megfelejtkezni róluk és magamról, erre te a pofámba nyomod, a képembe tolod a nevetséges, pitiáner gondjaidat és érezzek együtt? Nem, bakker, nem tudok együttérezni, önző akarok lenni és meg is vásároltam azt, hogy önző lehessek legalább két órán keresztül. Ne szólj hozzám, nem akarom mondani neked a bánatomat, nem foglak beavatni az anyagi gondjaimba, a gyereknevelési problémákba, nem foglak untatni azzal, hogy melyik számlát hogy fizetem be és hogy nem, hogy milyen kellemetlenségek értek csak az elmúlt pár napban, de sőt visszamenőlegesen az utóbbi 30 évben. Nem fogom elmondani, cserébe te se meséld el nekem, hogy a barátod mit csinál és mit nem, hogy a lakással milyen pénzügyi terhek járnak és amúgy is. Nem érdekel. NEM ÉRDEKEL. Tessék kinyalni a fenekem, vagy legalább nem szólni hozzám, csak hagyni engem lazulni, nyomj a kezembe egy Cosmo-t, hadd röhögjek, és igenis, Kiskegyedet akarok olvasni, meg Best, meg Story magazint, tudd meg, nekem nem ezek a hétköznapok, számomra ezek a ritka pillanatok, amikor önfeledten nézegethetem, hogy Liptai Klaudia meg a többiek, akikről azt se tudom kik, épp mit és hogy csináltak és mit nem.
Mondtam már, hogy azt is utálom, mikor csupa jóindulat és szeretet és közben már jönnek is a nagykéssel vagy a szikével, ki mennyire kifinomult és már szedik is apró cafitkákra a bőrömet, analizálják a húsomat, garat ép, pupillák rendben, itt egy kis alváshiány, miegymás, és adják a jobbnál jobb tanácsokat, mert rendesek és jót akarnak.
Azt is akkor beszéltük I.-nal és Sz.-val, hogy tanácsot adni is olyan hiábavaló. Minek? Ki kíváncsi más tanácsaira? Ki? Meghallgatásra és helyeslésre várnak, igazolásra, hogy az életük csak úgy és sehogy máshogy nem élhető. Mindenki ezt teszi, nyilván én is, miért lennék jobb, vagy más? Ugyan. Szoktam adni tanácsokat? Szoktam. Na. Kapok is. Hajaj. Szike, nagykés, jótanács.
Jobb már... terápia. Hálát adhatok az égnek, hogy megtanultam gépelni. Soha az életben le nem írnám ezeket kézzel. :) Mennyivel jobb lenne a kedves (és jobb sorsra érdemes) olvasóknak! :))
