Csitulj el drága szép szerelmem, csitulj. Elcsitul az én szívem is, látod csönd van, a nap sem süt már a szemedbe, hajtsd ide szépen a fejed, hallgass csak, nem kell beszélni. Elviszlek az erdőmbe. Csak mi ketten megyünk, nem jön utánunk sem kíváncsi tekintet, sem rosszindulat, sem féltés, sem harag. Csitulj el drága, biztonságban vagyunk, nem érhet minket semmi baj.
Látod, az erdő ott van lenn a mélyben. Küzdenünk kell, de meglásd megéri. Ne zavarjon, hogy piros poros lesz a lábad. Ne zavarjanak a kavicsok, kövek amelyek felverődnek léptünk nyomán. Az izzadság a szemünkbe csurog. Kalap a fejünkön, rövidnadrág. Fáradtak vagyunk, de fogod a kezem, megyünk előre. Nem sok már. A bakancsunkat belepi a por, valaha világos zoknink merő csatak. Az út csak egy kis vájat a vörösen elterülő kőtengerben, egy-egy növény él itt csak meg. De ott lenn minden szép zöld és buja. Odatartunk. Csípi az izzadság a szemem. Kifújom az orrom, még a zsebkendő is csupa vörös lesz. Menj előre kedves, húzz magad után.
Kezdődik az erdő. Ideértünk hát. Jó lesz, meglátod. Rád mosolygok. Beszívjuk a meleg, illatos levegőt. Kitisztul a tüdőnk a portól, magunk mögött hagytuk. Vékony ösvény vezet előre. A fák behajolnak az útra, ezer árnyalatú koronájuk megszűri a fényt. Zöldes derengés. Humusz szaga váltakozik virágillattal. Beszívjuk a növények sűrű, párálló leheletét. Minden teli van nedvekkel, buggyan kifelé az élet az ágak hegyén, rügyekben, virágokban ölt testet. Ágakat hajtunk el magunk elől. Arcunkat megsimítja egy-egy levél. Sűrű az erdő, minden a fény felé tör, minden helyet követel magának. Egymás testén furakszanak előre, egymás hegyén-hátán szerelmes-fojtó öleléssel. Melletted megyek. Ne engedd el a kezem!
Előttünk mintha kitágulna a tér. Hatalmas kőoszlopok. Ezer évek óta állnak itt moccanatlan és ezer év múlva is állni fognak. Szobrok a dzsungelben. Moha és páfrány telepedett rájuk. A szegletek elmosódtak, a véső ütötte vonások elpuhultak az évektől, az esőcseppek kitartó, közönyös munkájától, a rájuk telepedett élettől. Kőarcuk nem riasztó már, csak a méltóság maradt meg. Vigyáznak ránk. Tetejükről apró levelű kúszónövények csüngenek alá. Mintha egy kapu is lenne itt. Igen, kapu ez, titkok kapuja, ne lépjünk be! Hadd maradjon, nem kémleljük a titkokat, nem kutatjuk a múltat, menjünk tovább a víz hangja után. Jól hallatszik már, monoton zubogás, megnyugtató, akár a szívverés hangja.
Levesszük poros, izzadt ruháinkat. Bújjunk ki belőle, senki nem lát, nincs itt a világon rajtunk kívül teremtett lélek. Szép vagy és én is szép vagyok neked. Egyetlen emberpár a földön, belesétálunk a langyos, áttetsző vízbe. Ölelj magadhoz jó szorosan, ne engedj el engem. Sziklát szikla után simítva-koptatva csorog le a víz, permetezi testünket, szikrázó csillagok lesznek a hajunkban tőle. Simulok hozzád, csak téged látlak, észrevétlen háttér csak a gyönyörű táj. A mohás, hatalmas kövek, a növényekkel benőtt part, a színes, tündöklő madarak. Téged látlak csak, a te szemed a legszebb a világon. És én vagyok a te szemedben a legszebb.
Csitulj el kedves, ne fájjon a világ. Hunyd be szépen a szemed.
