A 48. emeleten ült. Fölötte már csak 4 emelet volt. Úgy érezte ennél feljebb már nem kell kerülnie. Lelátott az alatta elterülő városra. Jól ismerte őket, ott lenn. Semmi szánnivalót nem látott rajtuk. Onnan, ahonnan ő látta őket, lenézendő, esendő, kicsit szórakoztató látványosságnak tűntek. Nem is nézhetett máshogyan rájuk, csak le. Már csak helyzetéből adódóan is. Eszébe jutott a film. Az Utolsó tangó Párizsban.
"Paul: Azt szeretnéd, ha az a dicső harcos fölépítene neked egy várat, ahová bemenekülhess, hogy sohase kelljen félned, soha ne érezd magad egyedül, kirekesztve. Ezt szeretnéd, ugye?
Jeanne: Ezt.
Paul: Sose kapod meg.
Jeanne: Én már megtaláltam azt a férfit.
Paul: Nos, nem telik bele sok idő, és fölépíti a várad, a cicidből, a vaginádból, a szagodból, a mosolyodból. A várat, melyben ő érzi majd magát biztonságban, és olyan férfiasnak is képzeli ott magát, az ostoba, hogy farkának oltárán megköveteli imádatodat."
Ez jutott az eszébe, miközben arra gondolt, hogy ő nem nőből építette meg magának az oltárát. Ezernyi másból. Megépítette ebből a lakásból itt fenn, ahová nem ér fel a zaj, körbebástyázta magát a számítógépével, annak halk, meghitt zúgásával, az enyhén kékes fényű monitorral, a zenékkel, amelyek elringatják, elviszik valahová, ahol békesség van és karcos hangok, sokat megélt emberek, olyan mesékkel, amik számára már mindörökké csak mesék maradnak. És megépítette az italból is. Ami elzsongat, kisimítja a ráncokat, elmossa a nap keserűségeit, a magány fájdalmát, a meg nem értettséget, eltompítja az ambíciókat, csillapítja a libidót most már, amely régen oly sok bánatot okozott neki. És megépítette a cigarettájából. Annak a kék füstjéből, a maró, keserű füstjéből, amely pont olyan keserű, mint az élet, pont olyan maró, de pont olyan múlékony is. Elhamvad az egész, észre se venni. Nem akarta észrevenni. Neki pont ez a lakás kellett, ahonnan apró kis hangyák voltak az emberek, mint valami tárgylemezen lévő, vizsgálandó, érdekes képződmények. Nem akart kalandokat. Megépítette fájó keserűségből, nagyot akarásból, szilárd eltökéltségből és makacsságból, harcos kedvből és megalázkodásból, önmaga apró cserepeiből ezt a pompás kis bástyát. Az oltárt. Önmaga imádatának oltárát. És úgy érezte van is mit imádnia magán. Sokat ért el. Pompás kis oltár lett. Kényelmes, kuckós, neki való. Tudta, hogy nem így van. Egészen pontosan tudta. Látta, hogy a kényelmes kuckó, a meleg fészek kalitka. A lakás börtön, a számítógép meghitt zümmögése a rabszolgatartó elégedett, rezzenéstelen, közönyös dünnyögése. Az ital, a cigaretta, a bástya napi fenntartása mind-mind rabiga. Leverte időnként a hangyáin. A megfigyelteken. Az ambíciókból épített bástya nem engedte már, hogy áthágja az önmaga rakta falakat. Egyszerűbb volt naponta ki se mozdulnia a jó meleg fészekből, mint újra összekotornia minden elszántságát és újabb erőket mozgósítva más bástya után nézni. Ugyan mi után is nézhetne? Talán építkezzen vaginából? Próbálta azt is. Öreg már hozzá. Meg aztán kinek a vaginájából építhetne olyan tornyot, ahol az ő farkát lehetne imádni? Meg minek is? Minden olyan hiábavaló. Nincs kapaszkodó. Régen nem nézett már feljebb. Mindig csak le. A magasság nem vonzotta már, a mélység sem húzta. Volt idő, hogy kísértette, de apró lépésekben kihátrált fölüle. Majdnem beledöglött. Fáradt volt már az újabb kihátráláshoz. Ugrani sem akart már. Beletörődött abba, hogy ezután mindig így lesz. Nem akart változást. Félt tőle.
A alsó szomszéd pont az esti film alatt tárgyalt az ingatlanossal, hogy megvenné az ő lakását is és kétszintes lakást rendezne be magának. Már az árban is megállapodtak.
