Kicsit töprengett, majd ráült a Hold a tájra. Először senki nem vett észre semmit. Csak a finom port szívta fel. Később a vizet mind a folyókból, patakokból, tavakból. Aztán a tengerekből is. Szárazra kerültek a sziklák, a kavicsos patakmedrek, előbukkantak rég elsüllyedt hajók roncsai, hatalmas, ezer és ezer év óta a tenger fenekén háborítatlanul alvó vasmacskák és igazi kincsek is, szobrok, tároló edények, ősi templomok. Rég halott emberek rég elfeledett tárgyai vetettek árnyékot a kopár medrekre. Vergődő halak borítottak minden négyzetcentimétert. Hatalmas állatok gabalyodtak bele a hínárokba, vízi növényekbe, szorultak a roncsok közé, lépcsők alá, kövek közé. Kétségbeesett rákok mászkáltak a nedves homokon fel s alá. A tengeri növény-állatkák, korallok csak a szélben hajladoztak egy ideig, majd lekonyultak ágaik. A Hold fényében kifakultak a színek, minden szürkés-ezüstösnek látszott.
Az emberek aludtak ágyaikban és nem vettek észre semmit. Hideg, kék fény súrolta a Földet. Az emberek csak aludtak. Várták, hogy megvirradjon. A Hold besütött az ablakokon és kékesre színezte az alvók bőrét. Kirajzolta a ráncokat. Lehűtötte a bőröket. Egyre hűvösebb és hűvösebb lett.
Lassan megszűnt a kiszáradt medrekben a vergődés. Nem hallatszott többé az apró és nagyobb testek földhöz csapódásának, az uszonyok hiábavaló erőlködésének hangja. A szemek kihunytak, nem verődött már vissza róluk a Hold fénye. Megkezdődött az oszlás. Sakálok és dögevők járták be a környéket. A táplálék terítve volt, mozdulniuk sem kellett érte. Agyonzabálták magukat. Dagadt, kőkemény hassal, hörögve múltak ki. A fű kiszáradt, csak a dögökből szivárgó nedvek táplálták egy darabig a növényeket, később már az sem. A növényevők egyre elkeseredettebben rótták végtelen köreiket a pusztaságban. Patáik felmarjultak, erejük fogytán volt, lassan mindegyik feladta a hiábavaló keresést. Puffadt hasuk az ég felé fordult, mint skótdudából a sípok meredt felfelé a lábuk. A húsevők összemarakodtak a koncon. Az egy-egy még életben lévő patásra fájt a foguk, nem akartak dögöt enni. Véres küzdelmek kezdődtek a még támolygó egyedek megkaparintásáért. Vérük táplálta egy darabig a füvet, de nemsokára alattuk is kiszáradt a homok.
Az emberek aludtak ágyaikban és nem vettek észre semmit. Hideg, kék fény súrolta a Földet. Az emberek csak aludtak. Várták, hogy megvirradjon. A Hold besütött az ablakokon és kékesre színezte az alvók bőrét. Kirajzolta a ráncokat. Lehűtötte a bőröket. Egyre hűvösebb és hűvösebb lett.
Lassan megszűnt a kiszáradt medrekben a vergődés. Nem hallatszott többé az apró és nagyobb testek földhöz csapódásának, az uszonyok hiábavaló erőlködésének hangja. A szemek kihunytak, nem verődött már vissza róluk a Hold fénye. Megkezdődött az oszlás. Sakálok és dögevők járták be a környéket. A táplálék terítve volt, mozdulniuk sem kellett érte. Agyonzabálták magukat. Dagadt, kőkemény hassal, hörögve múltak ki. A fű kiszáradt, csak a dögökből szivárgó nedvek táplálták egy darabig a növényeket, később már az sem. A növényevők egyre elkeseredettebben rótták végtelen köreiket a pusztaságban. Patáik felmarjultak, erejük fogytán volt, lassan mindegyik feladta a hiábavaló keresést. Puffadt hasuk az ég felé fordult, mint skótdudából a sípok meredt felfelé a lábuk. A húsevők összemarakodtak a koncon. Az egy-egy még életben lévő patásra fájt a foguk, nem akartak dögöt enni. Véres küzdelmek kezdődtek a még támolygó egyedek megkaparintásáért. Vérük táplálta egy darabig a füvet, de nemsokára alattuk is kiszáradt a homok.
A Hold világított egykedvűen. Hatalmas volt és olyan közeli, mintha meg lehetne érinteni. Mintha egy ugrással el lehetne érni. Jól kivehetők voltak rajta a kráterek, kiemelkedések. Semmi más nem látszott az égbolton. Csak az óriási, ezüst Hold.
A fák ágait vastagon ülték meg a fekete varjak és keselyűk. Lassan nekik sem marad mit enniük, tudták, a földet hófehér csontok borítják majd mindenhol. Komoran gubbasztva várták a halált az oszladozó tetemek mellett.
Iszonyú bűz árasztotta el a Földet. De az alvók csak aludtak tovább mozdulatlanná merevedve, élő halottak ágykoporsóikban. A szag egyre erősebb lett. A fák is kiszáradtak, némán karcolták a fekete égboltot, nem volt levél, mely megszűrhette volna a levegőt. Olyan erős bűz volt, hogy néhány alvó orráig elért. Ők, mint az alvajárók az ablakokhoz léptek, kinéztek a csodálatosan szép, hideg, kékes fényben úszó tájra és azt gondolták magukban: "Mi leszünk a következők."
