Elönt a düh. Átjárja egész belsőmet. Szétárad, elszabadul. Hatalmasra növök, ökölbe szorult kéz vagyok, óriási, szőrös, kosztól fekete, emberfeletti monstrum, sújtok, csapok, mögöttem ledöntött városok, pusztaság, nem érdekel, hulljanak csak mind a játékbabák, pusztuljanak a házak, szaladjon ki merre lát, megyek, tarolok. Már nem sújtó ököl, hanem irtózatos emberalak, szájam hatalmasra tátom, fekete barlang, ordítás jön belőle, állati üvöltés, hajam felfelé áll, égnek, szürkés-feketén. Lábaim tornyok, vastagok, feketék, bőrruha rajtam, páncél, láncok, pöröly a kezemben. Ijesztő óriás, démon. Porból lett, égig ér, elsötétítem az eget. Nyomomban varjú- és keselyűsereg. Vérre szomjaznak ők is, lesik a prédát. Tombolok, üvöltök, vihar kerekedik az üvöltésből, az is tarol, fákat dönt ki. Lábam nyomán kráterek keletkeznek, sírás, ordítás, nem ér fel a fülemig, nem is érdekel, mindent túlordítok, túlüvöltök, rendületlen megyek. Taposok le mindent pusztuljatok, pusztuljatok, pusztuljatok, megérdemlitek a sorsotokat, mert nem vettétek észre,
hogy csak egy kis apró, nyüszítő, puha állatka vagyok, aki csak egy kis simogatást akart.
