Törmelékek között gázolt át. Süket volt a robbanásoktól, torkát keserű ízzel és undorral töltötte el a füst és az égett hús szaga. Émelygett. Könnyezett a sűrű koromtól, kézfejével akarta letörölni a könnyeit, de olyan mocskos volt, hogy inkább nem nyúlt a szeméhez. Nem mintha számított volna. Nem messze tőle három katona erőszakolt meg épp egy nőt. Ketten húzták szét a lábait, a nő furán kitekeredve, teljesen abnormális pozitúrában feküdt egy ócska fadobozon, valószínűleg üvöltött a fájdalomtól, de nem hallotta. Undorral fordult másfelé. Előtte egy loncsos kutya ügetett, gyerekkézzel a szájában. A következő sarkon balra fordult. A sarok hollétét nagyobb kupac törmelék jelezte, a járda egy része is jól kivehető volt, itt nem szaggatták fel a gránátok. Ment egyenesen tovább. Nemsokára meglátott egy kettémetszett házat. Szabályos metszetet mutatott, amilyeneket régen építészeti rajzokon látott: félbevágott falak, átlátható, berendezett szobák, félbevágott lépcsők. Tulajdonképpen minden épségben maradt, csak épp befejezetlen volt, hiányzott a másik fele és ezáltal használhatatlanná vált. A lépcső egyik ága volt csak meg, aztán szünet, majd kicsivel feljebb újra folytatódott. Mintha rossz tréfa volna az egész. Valami hatalmas óriás viccelődése. A félbevágott ház mellett két kamaszfiú focizott. Mikor közelebb ért vette észre, hogy egy emberi fej a labdájuk. Közömbös arccal rúgták. Ő meg eltöprengett, hogy vajon kemény lehet-e labdának? Nem fáj-e vajon mikor belerúgnak? Semmilyen érzelmet nem tudott leolvasni a fiúk arcáról, megkérdezni meg nem akarta. Úgyse hallaná a választ. Hirtelen gyomrába mart az éhség. 3 napja nem evett semmit. Inni tudott, talált valahol csodával határos módon egy kulacs vizet. A kulacsra rá volt sülve egy kéz, de a benne lévő víz értékéből ez mit sem vont le. Legalább könnyebb volt kihúznia az ujjak közül. Az émelyítő hússzag betöltötte az orrát, de maródott a gyomra az éhségtől. Bármit talál, megeszi - gondolta. De semmi ehetőt nem látott. Mindenütt törmelék törmelék hátán, betonból kiálló vasrudak, rozsdás csövek, széttört cserepek, üvegszilánkok. Jó, hogy a cipőjének csak a teteje lyukas. Továbbment, nem is figyelte merre. Csak előre. Talált egy botot és azzal kezdett a törmelékek közt kotorászni. Hátha talál valamit. De itt gyárépületek lehettek valamikor, egy nagy halom félig égett textilt kellett kikerülnie. Aztán palackok végeláthatatlan sora, vagyis ami maradt belőlük. Összeégett, zsugorodott műanyaghalmok. Úgy saccolta, hogy olyan négy háztömböt tehetett meg. Bár nehezen haladt előre, mert folyton másznia kellett, botorkálnia betontömbök és téglarakások között. Lehet, hogy nem is volt 4 háztömb. Csak három. Vagy öt. Ki tudja. És akkor rámosolygott a szerencse. Konzervraktár lehetett régen, ahová odaért. Nem látott senkit a közelben. Megörült a zsákmánynak. Legalább 15 épen maradt konzervdobozt sikerült nagy hirtelen összeszámolnia. Mindegy mi van benne, megeszi. Keresett a roncsok közt valamit, amivel fel tudná feszegetni a dobozokat. Nehezen talált erre alkalmas szerszámot, de aztán megint hihetetlen szerencséje volt. Talált egy éles fémdarabot. Azzal esett neki az első doboznak. Az oldalát kezdte szétvágni. Nemsokára megbarnult ananászdarabkák tárultak a szemei elé. Megfőhettek a melegtől, de neki így is remek táplálékul fognak szolgálni. Leve már nem volt a konzervnek, de jólesett éhes gyomrának a szirupos, édes, lekvárhoz hasonlító gyümölcs. Hozzálátott a következő dobozhoz. Nem adta magát olyan könnyen mint az előző, talán tompult a szerszám éle. Dühödten nyiszatolta, amikor két lábat pillantott meg maga előtt a földön. Felnézett, és legelőször egy kés pengéjét vette észre. Amikor följebb emelte a tekintetét már érezte a pengét a húsában. Még látta a férfi beesett, mocskos arcát, mohó, ragadozó tekintetét, de ahogy visszafordította a tekintetét már a saját belei keltették fel az érdeklődését. Szinte gyönyörködve szemlélte az elé táruló képet. Dús, sokfelé tekeredő, burjánzó vörös belek omlottak alá a szürke, kormos kövekre. A belek közt sárgás zsírszigetek, kékes-lilás erek. Frissen szivárgott belőle a vér, az első színek már hetek óta amit látott. Elmosolyodott magában és előrebukott saját belei rengetegébe.
A férfi mocskos ingébe szedte a konzerveket és sietősen elindult. Aztán lassított. Minek sietni? Csak energiapocsékolás. Be kell osztani. Ahogyan a konzerveket fogja majd.
