Mocsári békahír

A vadász kergette az erdőben a vadat. Már napok óta hajtotta, fáradt volt és kimerült, de nem tudott megállni. Elkapta a szenvedély. Nem érzett már éhséget, szomjúságot, csak a vad járt az eszében. A teste akart csak menni, hajtotta-űzte valami, maga sem tudta mi. Kellett neki az a vad. Pedig nem volt semmi különös benne. Na jó, talán egy árnyalattal kecsesebb volt a többi szarvasnál, talán kicsit szebb volt a mozgása is, talán fényesebb a szőre, nemesebb a külseje... talán. Ki tudja? A vadász különlegesnek látta. Éjjel volt már az erdőben, a szarvas mintha várta volna őt egy pataknál. A hold hihetetlen meleg fénnyel ragyogott, tükröződött a víz színén, ezüst hidat képezve rajta. A szarvas csak állt a parton. Fejét felszegte, oldalát mutatta a vadásznak. A vadász örült. Kifeszített íját és... nem tudott lőni. Akármennyire is érezte, hogy ez lenne helyénvaló, nem volt képes rá. Kezében nem mozdult a fegyver, nem engedelmeskedett a karja. Kínjában leeresztette az íjat. A szarvas nem mozdult továbbra sem. Csak állt fenségesen a patak partján. A vadász közelebb merészkedett. Egész közel hozzá. Már érezte a lehelletét, érezte a szagát, a vad erős szagát, amely a tajtékból származik. Igen, hiszen már napok óta rohan előle. És ő már napok óta űzi. Kinyújtotta a kezét és becsukta a szemét. Érezte az állat bőrét az ujjai alatt. Érezte a szőrt, a bőr alatt az apró kicsi izmokat. Végigjártatta kezét az állat hátán. Borzongás futott rajta végig. Maga sem tudta miért. Csukott szeme előtt már nem a szarvas volt. Kezei nem szarvas testet simogattak. Fehér bőrt érzett az ujjai alatt és puha szájat. Leheveredett a patak partjára, nem nyitotta ki a szemét. Csak jártatta az ujjait a testen és érezte saját testén is a finom kéz érintését. Szép lassan lekerült róla a ruha, lesimogatták róla finom ujjak, lenyalogatta egy puha száj. Alatta sima moha volt, szemei előtt homály, nem tudta, csak a képzelet játszik-e vele, vagy ez a valóság, de nem is érdekelte most. Ha képzelet az sem baj, nem számít, hogy illúzió-e vagy sem. Az a lényeg, hogy jó legyen. Végigsimogatott egy testet, egy női testet, lassan haladtak az ujjai a csípőn, majd lejjebb a combon, aztán a karcsú vádlin, majd le a bokán át a talpig. Érezte a bőr alatt az izmokat, a talpon pedig a puha párnácskákat. Szájába vette a lábujjakat, eljátszadozott nyelvével a kis "drazsékon". A lábujjacskák ficánkoltak a szájában, kikéredzkedtek, életre keltek a csókjától. :) Elindultak vándorútra az ő testén. Érezte a bőrén őket, érezte a talp puhaságát a hasán, mellén, ágyékán. Az ujjacskák bekúsztak mindenhová, bemásztak a combjai közé, minden kis rést átvizsgáltak módszeresen, simogatva, tapogatva. Végigsimították a finom, puha bőrt, elkalandoztak a szőrök közt. Közrefogták férfiasságát és nem eresztették. Fel-le csusszantak rajta. Ügyesen. Érezte, ahogy egyre több vér áramlik belé, ahogy telik meg erővel, férfiassággal. Magához szorította a talpacskákat, közéjük ékelte merev péniszét. A talpacskák között alagút képződött. Finom, puha alagút. Kezeket érzett a mellkasán, száján. Ujjak vándoroltak a szájába, hajába, nyakába. Ujjak, tenyerek simogatták a karját, vállát. Suttogást hallott: "Gyere!"
Elengedte a talpakat és nemsokára érezte, hogy rácsusszant a nő. Kezeit a mellére húzta. Továbbra sem nyitotta ki a szemeit. Szájában érezte a nő nyelvét, önmagát pedig a nőben. Lenyúlt oldalra és simogatni kezdte a nő combját, lábát. Majd megfogta a fejét és szelíden átfordította, hogy a nő kerüljön alulra. Átkulcsolta magán a nő lábait, megemelte csípőjét, hogy még jobban belé hatolhasson.

A legtöbb gyakorlat már az öltözőben elkezdhető.

1. Önmagunk elégedett és hosszas nézegetése a tükörben.

2.  A pulóver derékra kötésének esztétikai szempontból legoptimálisabb kivitelezése.

3. Csevegés mobiltelefonon futógép használata közben.

4. Csevegés barátnővel két futópadon előadva.

5. Haj dobálása. 

6. Barátnő gátlástalan dicsérete: "Hogy te milyen izmos vagy!"

7. Önmagunk gátlástalan fikázása: "Nézd már meg mekkora a belem, pfuj, undorító!"

8. Találkozás régi ismerősökkel, szép emlékek felelevenítése, gyerekek számáról és neméről beszámolás. Utalás egyúttal a kilók számára és hogy miért is vagyunk itt. Összekötve esetleg a különböző fogyókúrákról való eszmecserével pro és kontra, valamint a mindenféle zsírleszívások, mellfeltöltések és egyéb kúrák előnyeinek és hátrányainak bő lére eresztett kivesézése.
 

1. Szemzugból nők stírölése

Kisfiúk:

röhögnek teli szájjal, körbe állnak egy telefont és idétlen videókat néznek rajta, nagyon csúnyán beszélnek, köpnek hosszúkat. Hanyagul dobálják az iskolatáskát, hellóval köszönnek a szülőknek és lekezelően beszélnek velük a barátok előtt. Hatalmas lendülettel esnek ki az iskola kapuján, csúsznak kicsit féltérden, vigyorognak, mintha jó tréfa volna. Hangosak, kölökkutyaként lóg kezük-lábuk, pillanatok alatt tudnak összeacsarkodni. Nem tisztelnek senkit és semmit. Nékik áll a világ, ők uralják. Minden csak játék, nincs tét, csak egy hecc. Aztán a következő pillanatban egészen picire képesek összehúzni magukat, elpirulnak, egymás szavába vágva védik az igazukat, még könnycsepp is megjelenik a szemükben. Otthon megölelik az anyjukat, vágynak az elismerésére, de semmilyen tanácsot nem fogadnak el. Soha nem fáznak, pulóvert hordani ciki. :)

Kislányok:

a tornadressz alól kilóg a bugyijuk, eltúlzott mozdulatokkal magyaráznak a barátnőjüknek, mintha karikíroznák a felnőtt nőket, de nem, ők halálosan komolyan gondolják a hajdobálást és a ringó csípőjű járást. Pár percig. Aztán vihogva rohanni kezdenek. Nem közösködnek a fiúkkal, azok olyan idegesítőek. Fülsiketítő módon képesek visítani. Megfogják a barátnőjük kezét és befonják a haját. Ovációval tudnak fogadni egy új Barbie babát vagy egy apró plüssállatot. Nem mindegy milyen ruha van rajtuk. Határozott szempontok vannak, amelyek köszönőviszonyban sem állnak az ésszerűséggel. Nem tűnik fel nekik milyen furán mutat a körömlakk piszkos kis kézen. Tükör előtt gyakorolják a beállásokat, táncmozdulatokat, a nőcis megjelenést. Próbákat tartanak a Nagy Fellépésre. Általános tetszeni vágyás sarkallja őket. És képesek ugyanarra a megszeppenésre, amelyre a fiúk.

Elindult az útján. Nem érdekelte semmi és senki. Lerohadt lábáról a bakancs, sáros, bűzös, formátlan cafatként hagyta maga mögött. Csupasz talpa alatt meghajlott, kiégett a fű, döglött rovarok, eltaposott, kiszáradt békák jelezték merre jár. Könnyfolyót látott az úton keresztbe. Sós volt és a tenger felé sietett. Átlépett rajta. Igazgyönggyé vált minden egyes csepp, nem fordult vissza értük. Nem érdekelte. Vérpatak folyt aztán az útján keresztbe, sós volt az is, szaladt, rohant lüktetve a tenger felé, hogy megfesse. Átlépte azt is. Még csak meg se nézte mi ez a folyócska. Szemére lassan hályog húzott fátylat, botladozott ezer éles kövön, lába vérzett, már ő hagyott maga után vérpatakot. Nem bánta azt se. 

Medve orrához vitte a lágy szellő a vére szagát. Komótosan indult az állat el feléje. Még nem volt elég éhes. Majd mire odaér.
 

Olvasom az Index blogjait. Az egyikben egy olyasmi hír (a videót nem néztem meg), hogy Indiában milyen érdekes népszokás van, a kisgyerekeket megrázzák, majd ledobják sok méter magasból, hogy az alul kifeszített lepedőkkel várakozó tömeg elkapja őket. És hogy ez valamiféle varázslás, babona a gyermekbetegségek, gyermekhalandóság ellen. No de a kommentek. Az egyik részük azt mondja, hogy jó, hát helyi szokás, Indiában nem ilyesmibe halnak bele általában a gyerekek, hanem egész más dolgokba. No de a másik fele a kommentálóknak kiszáll, mit kiszáll, teljes mellszélességgel síkraszáll a gyermeki jogok mellett, pfuj népszokás, le a gyerekdobálókkal! Szóval ismét az európai kultúra mindenhatósága, felsőbbrendűsége, a magunkhoz mérünk, mert kihez máshoz, csak a mi kultúránk a jó, innen kell, kötelező nézni a világot. És felháborodnak azon, hogy egymáshoz méri valaki azt, hogy ott gyerekeket dobálnak, itt meg hagyják sírni a csecsemőket, hogy megszokják a rendet.

Érdekesek ezek a dolgok...

Egy csomó minden jár a fejemben. Öregedésről, a mi kis európai kultúránkról, szépségről, ideálokról.

Szóval szép sorban. Azt mondja a barátom :), hogy milyen hülyeség már az, hogy a divatvilágban gyakorlatilag nincs alsó korhatár. Lassan már a 16 éves lányok is túlkorosnak számítanak. És hogy minden nő aki 30 éves, az 20-nak akar kinézni. A 40-es 30-nak és így tovább. Mi lenne ha mindenki pont annyinak akarna kinézni amennyi? Összedőlne a világ? És különben is. 16 éves korig jó, és onnantól meg küzd az öregedés ellen? És mikor elégedett magával? Vagy volt 3 jó éve (13 és 16 éves kora között) és onnantól már csak elégedetlenség egy életen át? No de hát minek? 60-70 évekig szenvedni? Mi a fenének? És akkor azt gondoltam, hogy hát tényleg. Igaza van. És hogy azt fogom én is csinálni ezentúl amit a tévében is szoktam néha látni ilyen átalakítós műsorban, hogy ugyanis beállok én a tükör elé, be én az anyja mindenit és elkezdem szeretni magam. A gravitálódó melleimet, a repedéseket a hasamon és egyáltalán azt a gyönyörű hurkát a derekamon. Mert hát amikor 20 éves voltam már akkor is utáltam magam. Pedig akkor ezerszer jobban néztem ki mint most (nyilván). Hol kellett még akkor melltartó, meg ilyen marhaságok! Szóval ez lesz. (hát persze Erikám, hát persze...)

Aztán láttam egy filmet véletlen a múltkor. Talán National Geographic. A címe: Két pápua menni Franciaország. És erősen elgondolkodtam rajta. Hogy ugyanis tényleg mire is "tartjuk" mi az öregeket. Használhatatlan, felesleges "jószágoknak". És hogy még ők is, még ők is kergetik a szépséget, az eszményi külalakot. Aztán ilyen apróságok. Voltak edzőteremben a pápuák és elájultak az ottani erős embereken. A két kis pápua beállított a nagy pocijukkal, de roppant izmos karjukkal, jól bírták a futógépet, hát akkora bazi súlyokat nem tudtak emelni, mint az ottani nagymenők, tény. És úgy kommentálták később az egészet a törzsükben, hogy milyen jó nekik, hogy ilyen erősek, mert az izom az nagyon praktikus, ha az ember sokat cipel... És akkor úgy eltöprengtem rajta, hogy hát tényleg. Hát erre vagyunk kitalálva, hogy használjuk az izmainkat. No de minek egy embernek ennyi izom? Mire használja azon túl, hogy a súlyokat emelgeti pusztán az izomerősítés kedvéért? Milyen más haszna van ennek? Mennyiben tesz hozzá az életminőségéhez? Mennyiben képes jobban hasznosítani magát a társadalomban? Mennyiben segíti őt a sok izom a napi munkában? Az életben maradásban? És hát mire másra jó ez, mint a szépség és fiatalság teljesen fölösleges, mert reménytelen hajszolására? (Mindazonáltal persze én is járok ilyen helyre és dehogy beszélek le bárkit is a sportolásról.)

Ja és még aranyos volt a két kis pápua kommentárja a nagy pocakukhoz, ami szerintük azért van, mert sűrűn szeretgetik az asszonykájukat. :) Aranyosak voltak. Aztán arról is beszéltek, hogy milyen szörnyű lehet lakótelepen lakni, ahol nincs földje az embereknek. Mert mindenkinek kell egy kis föld amit az övének érez és mindenkinek kell egy kis tér, ahová elvonulhat. És hogy nem lehet ott jó élni, ahol nem tudsz magadban lenni. Szóval ilyen bölcsességek. Ilyen megtapasztalt, megélt, teljesen logikus, hétköznapi bölcsességek. Hogy minek van értelme és minek nem. Mit kell megtenni és mi az, amit nem.  Jó volt hallgatni őket.

Aztán azon is töprengtem, hogy milyen érdekes ez az emberi faj. Mert hogy képesek vagyunk megélni, mi emberek a sivatagtól a sarkkörig mindenhol. A legváltozatosabb klímához, táplálékhoz alkalmazkodtunk. És akkor elgondolkodtam azon, hogy tk. mit is jelent az egészséges életmód? Egészen konkrétan mit? Hogy igyunk naponta minimum két liter vizet? A sivatagban élők töredékét nem isszák meg. De nem is csak a sivatagban, az arabok sem isznak ennyit. Hogy együnk csak zöldséget és gyümölcsöt? Az eszkimók, lappok minimális mennyiségben fogyasztanak ilyeneket. Nem olyan az éghajlat. Hogy együnk elég fehérjét? Egy csomó afrikai törzs alig jut hozzá fehérjéhez. Hogy együnk teljes kiőrlésű gabonát? Egyáltalán gabonaféléket? Ezeket sem eszik nagyon sok helyen Afrikában. Hogy együnk elegendő mennyiségű vitamint? Na, ez meg aztán...  Valamiért azt hiszem, hogy van nekünk európaiaknak egy egészen konkrét elképzelésünk a világról. És mivel annyit mondjuk magunknak hát már egészen el is hittük. És ehhez a képhez mérjük az egész világot. Holott talán lehetne egészen másképp is élni, hinni dolgokban. És az is működik. Vagy talán nem is ez számít, hanem egyszerűen olyan faszán vagyunk összerakva, hogy bármit is követünk el önmagunk ellen, nagyon nehéz minket elpusztítani. Olyan genetikus alkalmazkodóképesség rejlik bennünk. És még ez az európai egészségkultusz és önmagunk mindenféle haszontalan dolgokkal tömése se tud ártani igazán. :) 

Na, hát ilyesmiken gondolkodtam el. :)

Mindig lenyűgöz, hogy emberek hogyan tudnak agyalni ilyen ... hát, hogy is mondjam csak. Nem hülyeségnek nevezném, hanem olyasminek, ami sehová nem visz, sehová nem vezet, pusztán játéknak látom a szavakkal, meddő agymunkának, valami olyasminek, amit akkor tesz az ember, ha már tényleg semmi más dolga nincs a világon, de szarul érzi magát, csak fogalma sincs, hogy mitől. És olyankor nem néz szét maga körül, hogy minek is lehetne örülni, hanem leül és agyal. Jár az agya, kattog és próbálja minél szebben kifejezni a megfogalmazhatatlant, minél pontosabban definiálni olyasmiket, amiket nem lehet. Cirkalmazza, fűzi, mert mégis milyen snassz már két mondattal elintézni, valami paraszti bölcsességgel, kell lennie valami végső igazságnak amire ő rájön, már ott van a kapujában, már szinte a kezében van, még két cirkalom, még egy kis agyalás, már csak 3 könyvet kell elolvasnia hozzá és meglesz. Valami ragyogó, szuper, smaragdként, nem is, gyémántként! csillogó dolog lesz az, bevilágítja a világot, fáklyaként lehet majd vinni, az emberek hopp, magukhoz kapnak, hogy hát hiszen erre vártunk! Miért is nem mondtad előbb?! Szóval szép lesz az nagyon. Boldogság lesz nyomában és béke. Ember embernek nem lesz többé farkasa, a világot eluralja a megértés szelleme, félre ösztön, mosolygás lesz és csoda. Az angyalok önkéntelenül is belefújnak harsonáikba, mert hát szem nem maradhat szárazon, érzéketlen nem marad a világegyetem, ezt már észre kell vegye, erre fel kell kapnia a fejét, hogy itten mostantól árad a szeretet. Mert áradni fog, efelől semmi kétség. 

És bevallom az jutott eszembe, hogy tudnék én olyasmiket írni, amik alá ha odaírnám, hogy xy filozófus írta, akkor sokan eltöprengenének a mélyértelműségén. Holott csak egy geg. Úgyhogy pár gyöngyszem Lögstrund Hollemarcus dán filozófus munkájából.

"A létbevetettség olyan tragikus cél az életünkben, amely önnön valóságában morbid, mert isteni misztifikáció, transzcendentális perszonalizáció s egyben mélységesen materiális jellegű. S mi, akik küszködünk ebben a számkivetett, fonálon függő létezésben, a lét örvénylő, mágikus, hullámzó, szimbiotikus rendszerében mindaddig kóvályogni is fogunk, amíg át nem éljük a maga teljességében létünk determinisztikus, sóvárgó kauzalitását."

"A megismerés objektivitásába vetett hitünk minduntalan összeroppan a magunk szubjektív, kognitív redundanciáján. Mint a kromatikus skálán a hangok, úgy szeretnénk lépcsőzni egyre feljebb és feljebb, de a megismerés hierarchikus rendszerében visszazuhanunk minduntalan olyan esetlegességekhez, amelyek kirángatnak, kitaszítanak az ontológiai tudás mélységeihez, s ezek a kérdések akadályozzák egész szubsztanciánkat a maguk esszenciális történéseivel a lét gombolyagának felfejtésében."

Hát sajna a híres dán filozófusnak most be kell pakolnia a mosógépbe, de folytatja töretlen munkáját, következő értekezésének a témája a testiség és az éteri szerelem lesz. Olvassátok szeretettel!

"A szerelem olyan transzcendentális élmény, amely felülírja minden addigi élettapasztalatunkat. A lét alapvető okait kutató elme kénytelen meghasonlani általa és miatta, a kauzalitásba, racionalitásba vetett hitet félredobni és átadni magát a megsemmisülésnek, amely egyben a testnek, mint porhüvelynek és a szabadon szárnyaló elmének, mint isteni lényegünknek a kettéválásáról szól, ráadásul olyan módon, hogy mintegy bepillantást nyerjünk, hacsak egy pillanat erejéig is, az isteni teremtés kulisszái mögé. 

A testi szerelem pedig a legmagasabb rendű emberi tevékenység, mondhatni áldozat az istenné válás, az istennel való azonosulás útján, olyan spirituális élmény, amely kiragad a hétköznapi önvalónkból, ugyanakkor magában hordozza az emberi lét alapvető vezérmotívumát, ti. a szaporodás biológiai szükségszerűségét, mindazonáltal pedig rávilágít önnön emberségünk nagyszerű és kozmikus távlatú, nem emberi léptékben mérhető voltára, megteremti az egyensúlyt az elme, a tudat és a legmagasabb fokú spiritualitás között, olyan szálakat sző köztünk és a világegyetem atomjai között, amelyek csak abban az egy pillanatban válnak láthatóakká. És abban az egy pillanatban válik evidenciává, atomi szintű igazsággá a galaktikus egyenrangúság és elrendeltetettség. Kiszorulunk az idő korlátai közül, megszűnik és egyetlen ragyogó pászmává sűrűsödik a múlt, jelen és a jövő."

Hát, ennyit mára feleim, a filozófia igen hasznos tudomány, ezt soha ne feledjétek!

A 48. emeleten ült. Fölötte már csak 4 emelet volt. Úgy érezte ennél feljebb már nem kell kerülnie. Lelátott az alatta elterülő városra. Jól ismerte őket, ott lenn. Semmi szánnivalót nem látott rajtuk. Onnan, ahonnan ő látta őket, lenézendő, esendő, kicsit szórakoztató látványosságnak tűntek. Nem is nézhetett máshogyan rájuk, csak le. Már csak helyzetéből adódóan is. Eszébe jutott a film. Az Utolsó tangó Párizsban. 

"Paul: Azt szeretnéd, ha az a dicső harcos fölépítene neked egy várat, ahová bemenekülhess, hogy sohase kelljen félned, soha ne érezd magad egyedül, kirekesztve. Ezt szeretnéd, ugye?
Jeanne: Ezt.
Paul: Sose kapod meg.
Jeanne: Én már megtaláltam azt a férfit.
Paul: Nos, nem telik bele sok idő, és fölépíti a várad, a cicidből, a vaginádból, a szagodból, a mosolyodból. A várat, melyben ő érzi majd magát biztonságban, és olyan férfiasnak is képzeli ott magát, az ostoba, hogy farkának oltárán megköveteli imádatodat."

Ez jutott az eszébe, miközben arra gondolt, hogy ő nem nőből építette meg magának az oltárát. Ezernyi másból. Megépítette ebből a lakásból itt fenn, ahová nem ér fel a zaj, körbebástyázta magát a számítógépével, annak halk, meghitt zúgásával, az enyhén kékes fényű monitorral, a zenékkel, amelyek elringatják, elviszik valahová, ahol békesség van és karcos hangok, sokat megélt emberek, olyan mesékkel, amik számára már mindörökké csak mesék maradnak. És megépítette az italból is. Ami elzsongat, kisimítja a ráncokat, elmossa a nap keserűségeit, a magány fájdalmát, a meg nem értettséget, eltompítja az ambíciókat, csillapítja a libidót most már, amely régen oly sok bánatot okozott neki. És megépítette a cigarettájából. Annak a kék füstjéből, a maró, keserű füstjéből, amely pont olyan keserű, mint az élet, pont olyan maró, de pont olyan múlékony is. Elhamvad az egész, észre se venni. Nem akarta észrevenni. Neki pont ez a lakás kellett, ahonnan apró kis hangyák voltak az emberek, mint valami tárgylemezen lévő, vizsgálandó, érdekes képződmények. Nem akart kalandokat. Megépítette fájó keserűségből, nagyot akarásból, szilárd eltökéltségből és makacsságból, harcos kedvből és megalázkodásból, önmaga apró cserepeiből ezt a pompás kis bástyát. Az oltárt. Önmaga imádatának oltárát. És úgy érezte van is mit imádnia magán. Sokat ért el. Pompás kis oltár lett. Kényelmes, kuckós, neki való. Tudta, hogy nem így van. Egészen pontosan tudta. Látta, hogy a kényelmes kuckó, a meleg fészek kalitka. A lakás börtön, a számítógép meghitt zümmögése a rabszolgatartó elégedett, rezzenéstelen, közönyös dünnyögése. Az ital, a cigaretta, a bástya napi fenntartása mind-mind rabiga. Leverte időnként a hangyáin. A megfigyelteken. Az ambíciókból épített bástya nem engedte már, hogy áthágja az önmaga rakta falakat. Egyszerűbb volt naponta ki se mozdulnia a jó meleg fészekből, mint újra összekotornia minden elszántságát és újabb erőket mozgósítva más bástya után nézni. Ugyan mi után is nézhetne? Talán építkezzen vaginából? Próbálta azt is. Öreg már hozzá. Meg aztán kinek a vaginájából építhetne olyan tornyot, ahol az ő farkát lehetne imádni? Meg minek is? Minden olyan hiábavaló. Nincs kapaszkodó. Régen nem nézett már feljebb. Mindig csak le. A magasság nem vonzotta már, a mélység sem húzta. Volt idő, hogy kísértette, de apró lépésekben kihátrált fölüle. Majdnem beledöglött. Fáradt volt már az újabb kihátráláshoz. Ugrani sem akart már. Beletörődött abba, hogy ezután mindig így lesz. Nem akart változást. Félt tőle.

A alsó szomszéd pont az esti film alatt tárgyalt az ingatlanossal, hogy megvenné az ő lakását is és kétszintes lakást rendezne be magának. Már az árban is megállapodtak.

"Ne sírj, ne zokogj!"

A lány csak ült csendesen, felhúzott lábakkal az ágyon. Összekuporodott amilyen kicsire csak tudott. 

A fiú fel-alá járkált a szobában. Képtelen lett volna leülni. Legszívesebben megütötte volna a lányt, nem bírta elviselni a kisírt szemek látványát, a duzzadt arcot, a kócos hajat. Meg ahogy ült. 

"Dehát te is akartad, nem? Ne mondd, hogy nem akartad! Akartad, igaz?"

A lány szipogott, kezei a szája előtt, bizonytalanul bólogatott. 

"Akkor meg mi a fene bajod van? Mi?"

A lányból erre kitört újra a zokogás. Rázta a vállát, öklével próbálta eltömni a száját, de nem nagyon ment. Próbálta volna ő elmondani... hogy lehet ilyesmit elmondani? Hogy hát persze, akarta ő is, de nem így képzelte. Ő selymeket képzelt és romantikát, virágszirmok hullását, lágyságot és finomságot, hogy talán még valami csodálatos zene is fog szólni. Ő nem gondolta, hogy az egész ilyen lesz. Ilyen állatias és ... és olyan közönséges. Olyan hétköznapi. Ő mindig is fennköltnek képzelte a dolgot. Hogy talán majd az angyalok, vagy valami... Hogy talán a világ is megáll egy pillanatra. Ez meg olyan ... nedves és csúszós és ... olyan semmitmondó. És hogy a fiú teste nehéz volt és alig kapott levegőt és fájt is és egyáltalán ... És hogy ő már nem is szereti ezt a fiút. És már magát sem. Senkit sem ezen a világon. Őt itt kérem becsapták. És mit lehet ilyenkor csinálni? Sírni. Semmi mást.

Sírt hát. Egyre jobban.

A fiú felhagyott a föl-alá járkálással, kicsi is volt a tér a bejárati és a teraszajtó között, elfogta őt is a kétségbeesés. Hát hiszen szereti ezt a lányt, vele akart lenni egészen, mióta vágyott már erre, és milyen szép is volt a teste és erre tessék, most itt sír, de hát nem akarta ő bántani. Nem is tudja mit követett el... 

Odaült a lány mellé az ágyra. Átölelte csendesen. Simogatni kezdte a kusza haját. Kicsit esetlenül, tanácstalanul. Nem jutott jobb az eszébe.

A lány egy darabig még hüppögött, aztán odahajtotta fejét a fiú vállára.

Egy padon ült, olvasott. Előtte a forgalom, autók húztak el, ő kirekesztette magát a világból és belefelejtkezett a könyvbe. Élvezte a még melengető napsütést, biztos barnulni is fog - gondolta. Élvezte azt is, hogy - ezt is csak úgy gondolta magában - jól néz ki. Az egy hónappal ezelőtt hordottnál pár számmal kisebb farmere sem feszült már a combján, a kivágott, fekete póló sem vetett akkora hurkát a derekán mint rég, és a magas sarkú cipőt is helyénvalónak érezte, szexisnek sejtette magát, ahogy ül és átveti egyik lábán a másikat. Minden olyan kerek volt és elégedettséggel töltötte el. Várakozik, de az idő siettetése nélkül, ráér, élvezi a napsütést, ő maga lelassulva, békésen, puhán, mint egy macska, kényelmesen, előtte a rohanó autók, siető emberek, mellette viszont fák, bokrok, csendes pad. Annyira élvezetes volt az egész, hogy lassan átvette a könyv történetének helyét az érzés. Az töltötte be egész tudatát, hogy egyszerűen csak jelen van, létezik. Gondolatai lassan elkalandoztak, kinézett a világba. A férfiakat figyelte. Nem olyan régóta veszi észre őket. Úgy igazából. Ránézett az egyikre, az visszapillantott rá, hosszasan. És akkor úgy érezte, hogy most ... akár ... végülis, miért is ne? Tud ő hatni, ha akar. Elkezdte figyelni szisztematikusan a férfiakat. Nem volt szempár, amelyik ne tekintett volna vissza rá. Fülébe pedig egy régi mondat visszhangzott: Szerintem te bárkit magadra tudnál rántani... És akkor elkomorult. Bárkit, csak téged nem, igaz? Ugye úgy gondoltad? És akkor valahogy kiesett az érzésből. Próbált megint valakit kiszúrni az átlátszatlan napszemüvegen át, de nem sikerült. Nem fordult felé a szempár. Véget ért a varázslat. A pillanat elmúlt, széttörte az egészet az az egy mondat, illetve még az sem, hanem a hozzá kapcsolódó érzések. Akkor arra gondolt, hogy kell ez neki? Kell neki, hogy széttörjék a varázsgömbjét? Kell, hogy kirántsák alóla önbizalma vékonyka kis rongyszőnyegét? Fel akart az előbb még pattanni, győzött a türelmetlenség, de most megálljt parancsolt magának. Erőnek erejével fel kell építeni újra az egészet. Az előző délutánra gondolt. A lobbanásra a szemében. A finom, simogató kezekre. A mohó szájra. Hát hiszen... igen, ez kell. Mondat? Mit számít egy mondat? Mit számít bármelyik mondat? Lassan visszaterelte önmagát a boldog, kiegyensúlyozott érzésbe. Nincs kódorgás, nincs mardosás, nincs kétely. Könnyedség van és finom meleg, barnító napsugarak. Letelt az idő, mennie kellett. Felkelt a padról, összecsukta a könyvet és csípőjét ringatva elindult tűsarkain.

Gézuka igen jó gyerek. Együttérez minden barátjával, a fél emberiséggel (legalábbis a nemcigányokkal, bár az ő apja cigány volt, és a nemhomokosokkal, bár olyan ismerőse meg igazándiból nincs is). Szóval Gézuka jófiú. Most is tök szépen fekszik az ágyban és mesél a nőnek.

"És tudod, a barátom mondja nekem múltkor a kocsiban, hogy jól ülök-e? Hát mondom, persze, lökjed csak. És akkor azt mondja, hogy a felesége elválik tőle. Hát mondom, baszd meg, ezt még a múlt héten nem tudta? Hát nem, baszd meg. Állítólag nincs senkije, de már kibérelt egy lakást magának a mellettem lévő házban. Te, mondom neki, azért az nem kicsit gyanús, hogy ki tudta bérelni a kecót, tudott kauciót fizetni, tudod, az legalább 2-3 hónap és alaphangon számolva is több százezer forint. Szóval persze, öcsém, hidd csak el, hogy nincs az asszonynak senkije."

"És mit mondott, miért hagyja el?" - kérdezte tőle a nő.

"Azt mondja kiszeretett belőle... De mondtam neki, hogy már akkor nem kellett volna visszafogadnia, amikor először megkergült. Elköltözött már egyszer a csávótól, akkor még gyerek se volt. Akkor kellett volna kibaszni a picsába a hülye picsát."

"Te - mondja a nő - te már egyszer elköltöztél otthonról, nem? "

Gézuka kicsit furán nézett: "De."

"Te - mondja a nő - te most is az én ágyamban fekszel, nem? "

Gézuka akkor nem mondott semmit. Sietve szedte össze a ruháit, a kitöltött kávéját már nem itta meg.

"Lássuk csak, hol végződik ez a kis harisnya? Mmm... hát tényleg felvetted a harisnyatartót? Csodálatos vagy, gyönyörű!"

A nő kicsit kuncogott magában, de tetszett neki a férfi vágya és örült, hogy megvette azt a kis piros harisnyatartót. Ezer éve nem költött már magára, mert minek is. Kiélvezte, hogy végre tetszést arat. A férfi egyre feljebb és beljebb csúsztatta kezét, a nő nyakába csókolt. A nő kicsit összébb húzta a lábait, úgy érezte túl gyors ez a tempó. Hisz ilyesmit tisztességes nő nem csinál! Hiszen alig ismeri ezt a férfit! És már itt van a keze, sőt, a kezei, és már a nyakát csókolja és mindjárt a szájához ér! Mi lesz most? Túl késő lenne visszavonulni? Igen, túl késő már. A férfi vágya kitapinthatóan érezhető volt, nem úgy tűnt, mint akit vissza lehetne fordítani. A nő agya sebesen kattogott. Mi lesz eztán? Valamit most már lépni kell, vissza kell csókolni legalább, vagy engedelmeskedni, kéz alá simulni és simítani... Istenem... de rég csinált már ilyet és egyáltalán... Nincs ő ehhez hozzászokva. A férfi már vetkőztette. Ügyes mozdulatokkal csatolta ki a harisnyatartó kapcsait, miközben szájával az ő száját kereste. A nő engedelmesen visszacsókolt, de a kattogás az agyában nem szűnt meg. A férfi már a blúza gombjait gombolta kitartóan. Már a melltartó kapcsán jártak az ujjai. A nő még mindig, félig pánikban gondolkodott. Ilyesmit tényleg nem tesz tisztességes férjes asszony! Mi az, hogy csak úgy enged egy férfi vágyainak? És tényleg alig ismeri... Ha legalább beszélgettek volna előtte. Ha megismerhette volna jobban. De  már gyorsult a lélegzete. A férfi keze kitartóan járt a testén, nem is sejtette, hogy ilyen jól tud esni, ilyen hamar fel tud benne is lobbanni a vágy. Pedig küzdött ellene. Ésszel. Az ő kezei még nem mozdultak, még tartotta magát, még ... még... A férfi tenyerébe vette az arcát és vadul csókolta. A nő alig kapott levegőt, majd kiszabadította a száját és végső elkeseredésében megkérdezte:

"De ugye azért szereted Ady Endrét?"

"Hát persze, hogy szeretem gyönyörűségem." - válaszolta a férfi és újra betapasztotta száját a szájával.

Reggel kezdődött. Úgy ébredt fel, hogy kinyújtotta maga mellé a kezét és kereste a testét. Az ő meleg bőrét. Csakhogy üres volt az ágy mellette, csak a laptop kis, hűvös, karcsú testecskéje simult az ujjai alá. Kevésnek tűnt. Visszafordult hát a fal felé és begubózott a takarójába. Hamarosan kelni kell. De addig még lop magának pár szép pillanatot. Végigsimított saját testén. Lehetne akár az ő keze is. Bár lenne az ő keze. Mindjárt elindul, még pár pillanat és kitépi innen magát. Mindjárt. Megszólalt a telefonja. Nem szokott mostanában csengetni, csak a telefonnal jelez. Gyorsan kiugrott az ágyból és felkapott meztelen testére egy farmert és egy kardigánt. Beengedte. A házba érve a férfi átölelte, magához húzta szorosan és megcsókolta. Lopott csók. A gyerekek már ébredeztek, nekik nem kell látniuk ilyesmit. Azért még a nyakára kulcsolta a karjait, beszívta mohón a férfi száját. A pulcsi alá fúrta ujjait és végigsimította a hátát. Válaszul a férfi csókolt bele a nyakába és leplezte le ujjaival a kardigán alatti meztelenségét. Láthatólag és érezhetően megörült neki. Tenyerét végigcsúsztatta a nő hátán, húzta magához szorosan, miközben csókolta ahol érte. Lélegzetük felgyorsult, a nőt elöntötte a nedvesség, a férfit vágya sarkallta volna további tettekre, de a gyerekek mocorgása szétrobbantotta őket egymástól. 

"Minden rendben van, ugye?" - kérdezte rekedt hangon a férfi. Megköszörülte a torkát.

"Hát persze."- mondta a nő. És megtámaszkodott a falnál. Úgy érezte összecsuklanak a lábai, nem bírják.

"Csak ennyit akartam tudni, megyek is. Majd írjál vagy hívj, ha van valami." 

"Persze, rendben van. Kikísérlek."

A kapuban, mint két idegen búcsúztak el. A férfi határozott léptekkel indult el. A nő bezárta a kaput, a lakásba érve kicsit megkapaszkodott... kezdődhet a nap.

Tette a dolgát, de a teste nem akart felejteni. Beállt a tus alá. Végigmosta a bőrét. De képtelen volt az alapos tisztálkodásra. Úgy érezte, ha magához ér, szétrobban a vágytól, olyan volt, mint valami kicsattanni készülő bimbó, vagy egy léggömb a tűréshatárig fújva, tombolni, kitörni készült minden benne. Belebújt a bugyijába, harisnyát, szoknyát vett és pólót. Be kell mennie a városba intéznie a dolgait. Érdekes lesz ez így... Úgy érezte kicsit rezeg körülötte a levegő. Útra bocsájtotta a gyerekeket és elindult a saját dolgai után. Az utcán járva egyre csak a férfire gondolt. Érezte száján a borosta ejtette karcolásokat, testén a férfi kezét, hátán a körme nyomait. Hullámokban öntötte el a vágy, úgy érezte már saját levében tocsog, ha nem lenne rajta bugyi, tán már a bokáján csorogna végig. Vigyorgott magában. Zsebében megrezzent a telefonja. A férfi írt neki. "Nem tudok dolgozni, egy egyenest nem bírok húzni, csak rád gondolok, megőrülök." Elvigyorodott. Kaján gyönyörűséggel töltötte el a tudat, hogy nem csak ő vergődik saját teste csapdájában, hanem a férfi is szenved. Nem a szenvedés volt ebben a jó, hanem a tudat, hogy együtt fürdenek a vágyban. Bár a kádban fürdenének együtt. Felsóhajtott, ment tovább. Fülig ért a szája. Írjon a férfinak, ne írjon? Kéne talán. Ismét megrezdült a telefonja. "Mikor leszel otthon? Beugrok, muszáj veled lennem, képtelen vagyok koncentrálni, szenvedek, mint egy kutya."

Erre már válaszolni kell. Megírta mikorra ér haza. És hogy a gyerekek mikorra érnek haza. 10 percük ha lesz. Ha siet. Ha. Megint vigyorgott magában. Sietni fog vajon? Nem hülyéskedik csak vele?

Gyorsan elintézte a dolgait és száguldott haza. Alig nyomta le a kilincset a bejárati ajtón, a férfi már a kapuban állt. Visszafordult és kinyitotta a zárat. Szeretője szigorúan, szinte mogorván nézett. Nem tudta mire vélni. Meglepődött. Kérdezte volna, de a férfi sietősen maga előtt terelgette, szinte betuszkolta az ajtón. Be a fürdőszobába. Annak van zárható ajtaja. "Rohantam ahogy tudtam, ha 10 perc, akkor annyi, de megőrülök már, szétrobbanok a vágytól, legyél velem!" És már csókolta, ölelte. A nő hálásan és vágytól eltelve csókolta vissza. Érezte, hogy ismét, mint valami kis patak indul meg a nedve. Sietősen rángatta le magáról a bugyiját. Milyen jó, hogy harisnyát vett fel és nem harisnyanadrágot. A férfi a fenekébe markolt erősen, hozzászorította csípőjét, érezte lüktető férfiasságát, kezével végig is simított rajta. Sietősen gombolta ki a sliccet, az öv is csak útban van. Magához húzta a férfit, csókolta a száját, ő viszont megpördítette a tengelye körül és előre lendítette a testét. Felhajtotta szoknyáját a derekára. A nő pedig nekitámaszkodott a mosdókagylónak és várt. Nem kellett sokáig várnia. Szinte azonnal érezte magában a férfit, nem sokat teketóriázott. Átszáguldott fél pillanatig agyán a gondolat, hogy fel kellett volna állnia valamire, mert szeretője sokkal magasabb nála, görnyeszkednie kell, de már nem tudta ezt végiggondolni, agyát és mindenét elborította a gyönyör. A férfi szorította magához a hasánál fogva, hallotta a feneke csattanásait, érezte magában a kemény farkat, ahogy újra és újra végigszántja hüvelye falát. Mellére igazította a férfi tenyerét. Gyorsult a csattogás és a lélegzet, amíg össze nem rándult benne a férfi és körülötte ő maga hullámszerűen. Hátranyúlt szeretője fejéhez, belemarkolt a hajába és szájához húzta a száját. Szorultak egymáshoz, mint ágyékuknál és szájuknál összenőtt sziámi ikrek. A férfi kicsusszant belőle, magához fordította a testét, hogy át tudja ölelni. Érezte a mozdulatot, ahogy görnyedtéből felegyenesedve kinyújtóztatta magát és egészen más pózt vesz fel a háta, hogy kényelmesen tudja átölelni. A nő pedig ráfonta a lábát a férfi combjára. Megkereste szájával a száját és meg-megremegő térddel ölelte, csókolta.

A kapu megzörrent. Megjöttek a gyerekek. Kapkodva, zihálva rángatták magukra a ruhát, a férfi lépett ki először az ajtón. A nő kicsit megpihent a kád szélére ülve, nagy levegő... kifúj... elrendezte vonásait az arcán. 

"Akkor már mész is? Mondtam, hogy nem lesz itt gond."

"Sziasztok!" - köszönt a gyerekeknek. "Igen, mennem kell, vár a munka. Majd jelentkezem."

Egész nap főztem neki, készültem a vacsorára. Az összes kedvencét elkészítettem. Összesen 4 fogást. Megterítettem szépen és vártam rá. Mindig várok rá. A gyertyák égtek, szerintem szép volt az egész. A poharak csillogtak. Így szereti.

Elé szaladtam az ajtóhoz és bekísértem. Leült és bánatosan rám nézett. Megijedtem, hogy tán valami baja lehet. Valami csillapíthatatlan fájdalom, aminek okát sosem fogom megtudni, de rágja őt. Kérdőn néztem rá, mire megszólalt.

- Azt ugye tudod, hogy te ezekből nem ehetsz?

- Miért? - kérdeztem.

- Ronda vagy és kövér. De ezt te is tudod. Jót akarok neked, hidd el, és én sajnálom legjobban, de neked nincs akaraterőd. Most meg foglak szépen kötözni.

Ijedten néztem rá, nem is értettem, hogy miért beszél velem így, hiszen eddig olyan jól megvoltunk, sosem mondott ilyesmit. Jó, célzott rá, hogy minden az én hibám, hogy tulajdonképp csak sajnálatból van velem, mert neki fontos dolga lenne, amiben megakadályozom, de hát... Úgy gondoltam, valami oka mégiscsak van, hogy engem választ, nem az égetően sürgős ügyeit. Hát úgy látszik nincs. Lehajtottam a fejem és vártam. Biztos nem gondolja komolyan.

Akkor elővett a táskájából egy hosszú kötelet. A mellemnél kezdte, hozzáerősített a székhez. Kedves volt, mert a mellem alatt és fölött vezette át a kötelet, nem nyomott össze. A kezemet a székhez erősítette, lassan haladt lefelé. A lábaimat is a székhez rögzítette.

Enni kezdett. Néztem bénán, szó szerint bénán, mert moccani, azt nem bírtam.

Ő pedig elkezdte mondani:

- Azt ugye tudod, hogy nekem soha nem jelentettél semmit? Segítettem rajtad, mert megtehettem, de semmi más oka nem volt. Te pedig meghallgattál, mert azt tehetted meg. Te tudod miért. Sajnos túl sok időt feccöltem már beléd, de nem is ez az érdekes. Tudod, hogy csak segítek rajtad azzal, hogy magadra foglak hagyni. Jobb lesz mindkettőnknek. De elsősorban neked. Nekem persze nem lesz veszteség, te meg szépen kilábalsz majd a mindenféle nyavalyáidból. Jó lesz, hidd el nekem. Egy idő után be fogod te is látni. Majd ha már tisztán fogsz látni. Az élet kegyetlen, ezt neked is tudnod kell, ahol nem várhatsz semmit, ott kár várakozni. Fel kell nőnöd végre! Állj a saját lábadra! Kezdj új életet! Egyáltalán, kezdj el élni!

Próbáltam volna mondani neki valamit, de hátat fordított, hangosan fütyürészni kezdett és zajosan csapkodta az edényeket. De rendes volt, mert elmosogatott. 

- És még valami. - mondta. - A felelősséget vállalni kell. Igen. Neked is. A következményeket viselni kell tudni.

És akkor én most megyek. Szia.

Becsukta maga után az ajtót. Lassan besötétedett. A kötél egyre kínosabbá kezdett válni. De holnap jön majd a szomszéd. Vagy holnapután. 

Vagy ne is várjam meg? Kezdjem el inkább tépni a kötelet? Rágni? És miért nem kiabálok? De hát miért nem kiabálok?? MIÉRT?
 

A patikusné nem volt különösebben szép. Nem is tartotta magát annak. Néha, jobb napjain érezte, hogy mintha lenne benne egy adag, az átlagnál erősebb szexuális vonzerő, de aztán gyorsan elhessegette magától a gondolatot is. Nem kell mindent tudomásul venni. Használni meg végképp nem kell. A patikus csendes, amolyan igazi jóravaló ember volt. Dolgos, szorgos. Átlagos. Amikor összeházasodtak akkor végzett az egyetemen és kezdett önálló életet egy kis lakásban, kis patikában, kis fizetéssel, kis feleséggel. Ugye. Mintapár voltak. Esténként egy-egy mozi, néha kiskocsma valami csendes helyen kevés borral vagy sörrel. Semmi feltűnő, semmi kirívó.
Egyik nap nagy hírrel állított haza a patikus: egy gyógyszer-vegyészeti cég nagyvonalúsága (és üzleti számításai) jóvoltából eljuthatnak Mongóliába. Hogy miért pont oda azt nem lehetett tudni. Viszont vihette a kis feleségét is magával. Lázasan kezdtek pakolni az útra. Mongólia… elképzelésük sem volt róla, milyen lehet a valóságban. Képzeletükben végtelen sztyeppék jelentek meg előttük, lovas nomádok, sátrak. Biztos vannak arra városok is, Ulán-bátor pl., de azt aztán végképp nem tudták elképzelni. Biztos betonszörnyeteg lakótelepekkel. Vagy valami ilyesmi. Vagy más.
A repülőút fárasztó volt és kicsit sem izgalmas. Talán csak az ottani reptér okozott meglepetést, meg a sok, számukra egyformának tűnő ember. A kötelező programokon gyorsan túlestek, az asszony gyakorlatilag unatkozott fél napokat a szállodában, míg férje hallgatta az előadásokat a cég legújabb gépeiről, termékeiről, a fájdalomcsillapítás forradalmáról és hasonló világrengető dolgokról. A kötelező penzumot pár nap alatt letudták és még maradt a túrából hátra, ez után következett az a rész, ami azt a célt szolgálta, hogy örök hálára kötelezze a patikusok nagy seregét a Cég iránt. Etették őket és programokat szerveztek nekik. A szállodai vacsorák nem voltak túl érdekfeszítőek, bár hallgathatták a monoton, érdekesnek mondható, ám európai füllel alig-alig hallgatható mongol népzenét. Viszont különleges ételeket ehettek. Aztán egyik délután kivitték őket a sztyeppére. Tudták, sátorban várja őket a vacsora, lesz lovasbemutató, íjászat és mindenféle érdekesség. Már alig várták.
Zötykölődős busztúra után értek a semmi közepére. Körben sátrak és lovak, kikötve. Apró termetű, mokány lovak, barna bőrű, mokány lovasokkal, akik jelmez-szerű ruháikat a legteljesebb természetességgel viselték. Nő egy szál se volt köztük. Ez nem a nők sportja. Íjjal lőni, sólyommal vadászni, lovon ülve nyilazni, a lovakon különféle kunsztokat bemutatni. A patikusné lenyűgözve nézte az erőt árasztó férfiakat. Egészen megilletődött a látványtól. Ez nem az a világ volt, amihez ő szokott. Vad és férfias világ volt, semmi kifinomultság, semmi leplezés, csak a nyers, őszinte erő, a célratörő, koncentrált akarat. Nem tudta levenni a szemét a lovasokról. Úgy érezte neki, csak neki mutatják be a tudásukat. Őt akarják levenni a lábáról. És ő olvadozott. Nem volt pillanatig sem kérdéses számára, hogy ha bármelyikük kérné, ő követné akárhová. Lopva a mellette ülő férjére sandított és elszörnyedt. Olyan semminek, olyan jelentéktelennek látta hirtelen. Olyan erőtlennek, bénának, gyávának is talán. Mit ér az egyetemi diploma ezek mellett a férfiak mellett? Mit érnek a jó jegyek az indexben a lovaglás, a vadászat, az íj bámulatos kezelése mellett? Mit a hófehér, puha, ápolt, kifinomult kéz az erős, szikár, barna, kést tartó kéz mellett? Gondolatban már eltépte magát a férjétől. Ez az ő világa. Neki nem kell a puhaság, pokolba a kedvességgel, erő kell ide és férfiasság. Alig várta a vacsorát. Tudta, a lovasok is ott fognak ülni az asztalnál. Bort ivott és nehéz, erős pálinkát. Falta a húst és falta tekintetével a férfiakat. Úgy érezte, átalakult egész belsejében. Kitörni készült belőle a vonzerő. Az ital megtette hatását, forrt a vére, kiáramolni készült belőle mind-mind az energia. Úgy érezte, csak álca volt eddig a hűvösség, ez az ő igazi arca, mit érdekli őt a mindenféle illemszabály és bármi más? Hadd fusson, hadd habozzék ki minden elfojtott vágy! Férjére is hatott az ital, feje egyre nehezebb lett. A szeme sarkából figyelte csak felesége átalakulását. Hogy valami történik azt látta, de szeme homályosodott az italtól, nem szokott ő ilyesmihez, meg aztán… az övé ez az asszony, nincs mitől tartania. - gondolta. Pedig volt. Az asszonyra többen is felfigyeltek, egyikük egy nagy darab, hatalmas ember, kilógott a sorból a sok zömök és alacsonyabb termetű férfi közül. Tán nemcsak mongol vér folyt az ereiben. A ruhája is másfajta volt, később, mikor közelebb ült és beszélgetésbe kezdett az asszony körül ülőkkel - mint egy cserkésző vadász - kiderült, ő helyi állatorvos, szintén a cég vendége, csak előbb érkezett a többieknél saját kocsijával. Az egyik közeli városban praktizál. Lovakat is tart. Először csak a szeme sarkából figyelte a nőt. Később, ahogy a férj vérében egyre több helyet foglalt el az alkohol és tudatára egyre sűrűbb fátyol húzódott kezdett az asszonnyal bátrabban flörtölni. Sűrűbben nézett a szemébe, az asszony kacéran állta a tekintetét. Nemsokára nagy hangon ecsetelte a férfi a körülötte ülőknek, hogy pont ilyen asszonyra vágyott mindig is, szíve szerint a lova nyergébe kapná és vinné, vinné messzire, magával. A férj időnként felkapta a fejét egy-egy ilyen mondatra és elfolyó hangon közölte, hogy mindent hall ám, de semmi másra nem futotta erejéből. Az asszony ekkorra már gyűlölte, lenézte a férjét. Undorodva vetett rá egy-egy pillantást és átadta magát teljesen az idegen, erőtől duzzadó férfinak. Kívánta, bárcsak tényleg lovára kapná, magáévá tenné már ott, a lovon, ne várjon, hágja meg akár menet közben is, alá akar rendelődni, törje be őt, vigye el innen az átlagos életéből, az unalmas, közönséges, puha, meleg fészkéből. Nem érdekli az már. Száját benedvesítette a nyelvével és a férfi szemébe nézett erősen. “Arra” gondolt. Akarta, hogy a férfi is arra gondoljon, hogy ne juthasson eszébe se más. Szuggerálta szinte, hogy vigye, most. Nem kellett sokáig várnia. A férfi vette az adást, kicsit fészkelődött a helyén, valószínűleg szűk lett hirtelen a nadrágja, majd felállt és kézen fogva a nőt maga után húzta. A férj addigra már aludt az asztalra borulva.
…
Másnap, kijózanodva a városba érve a patikus minden követ megmozgatott, kerestette az asszonyt, a követséget is értesítette, de az nem került elő. Az állatorvosnak sem akadtak nyomára, mintha a föld nyelte volna el őket. És már csak 1 nap volt hátra. Egyedül szállt fel hát a repülőgépre, mint akinek tőrt döftek a szívébe. Értetlen volt és tanácstalan. Fogalma nem volt, mit lehet ilyenkor mondani a kérdezősködőknek. Nem is nagyon emlékezett a történtekre. Vagy nem is nagyon akart igazán. Tán csak valami véletlen eset lehetett, fura véletlenek sora, nem, nem megcsalás, megunás, hisz alig pár éves házasok voltak csak, gyereket akartak, csak a véletlen lehetett. Elkeveredhetett valahol a nő, ő nem is tudja, tán rosszul lett a fura ételektől és könnyíteni akart magán, de nem talált vissza a sátorba… talán…
…
Hallottam később az asszonykáról egy ismerősön keresztül, nem maradt sokáig az állatorvossal, később Kínából jött hír hozzám felőle kerülőutakon, titkosan. A férje eltűntnek nyilváníttatta, megnősült, van azóta két kisfia és saját patikát nyitott. Nem ejtettünk szót azóta soha a régi asszonyról. 
 

Te kis dög, te aljas szuka! Hát hogy tehetsz velem ilyet? Így felhúzni az embert. Hadd menjek fel, ne izélj már. Fogalmad sincs, mennyire kész vagyok tőled! Na, ne húzd el a szádat. Kérlek! Mit csináljak? Mondd meg! Letérdeljek eléd? Naa. Ne hagyd már, hogy ennyire megalázkodjam előtted. Essen meg rajtam az a jó szíved! Tudod, hogy szeretlek! És ha meglátnak? Kit érdekel? Ne hagyd, hogy meglássanak. Engedj fel. Akkor senki nem fog meglátni.

Te kis dög! Hozd csak ide a kis segged! Hmm. Megőrülök tőled! Imádom a finom bőrödet. De jó az illatod! Nem kell ide ez a sok textil. Úgy ni. És most szépen megeszlek. A popsidon kezdem. De finom kis falat! Imádom mikor ilyen büdös kis szuka vagy! Na gyere, ülj csak szépen a bácsi ölébe. Jó kislány. Teljesen kikészítesz!

Már megint mi a fenét találtál ki? Hogy lehetsz ilyen dög? Na ne, azt nem. Ne is álmodj róla!
Jól van na, nem kell megsértődni. Gyere közelebb. Adj egy puszit. Nem mondom. Úgyis tudod te azt. Minek annyit mondogatni? Azt hiszed azon az egy nyavalyás szón múlik? Hagyjál már békén! Azt hittem lesz egy normális esténk, hazajövök, erre tessék, ezzel a baromsággal vársz, mert mindig kitalálsz valamit, aztán mikor békülni próbálok jössz ezzel a másik marhaságoddal. Elegem van már ebből! Hülye hisztis szuka. Teljesen kikészítesz.

Te aljas szuka! Csak nem képzelted, hogy kiforgatsz a vagyonomból? A gyerek pedig nálam marad, érted? Amilyen dög vagy nem is gondoznád. Neked csak a szexen jár az eszed! Meg a kenceficéken, manikűrön. Azt hitted egy ilyennel hagyom? Mit képzelsz te magadról? Hülye vagyok én? Hát nem. Nem hatsz már meg a seggeddel! Azok az idők elmúltak! És különben is. Nézzél már magadra! Ez már nem is popsi, hanem valag! Na, húzd magad arrébb. Költözz anyádhoz! Egész nyugodtan!

Csapó Károlyné tanácstalanul és önmagára dühösen feküdt az ágyban. Karjait maga mellé szorította. Férje feladta a meddő próbálkozást, beletörődve fordult a másik oldalára.
Csapó Károlyné, született Beregi Rozália elképzelte magát, ahogy kislisszol az ágyból és fejét jónéhányszor a falba veri. Betörne vajon attól? Valószínűleg nem. A fal sarkába kéne. Ott van az élvédő fémből, az megtenné a hatását. Igen, úgy kellene. Mi történne akkor a csonttal? Szétrepedne? Vagy keletkezne egy árok a fején? Úgy döntött, hogy szétrepedne, szilánkok szakadnának le és fúródnának az agyába. A kis neuronok, mint a meg nem gyulladt gyufa felvillannának, majd rögvest ki is aludnának, a szinopszisok, mint a sóval hintett csigák összehúzódnának. (Látott egyszer a BBC-n egy nagyon klassz műsort az agyról, ennek a képei ugrottak be emlékezetébe. Milyen jó fejnek is tűnik az a kis mókus, az a tudóska aki vezeti a programot… persze nem jut a neve az eszébe…)
Hol is tartott? Igen, a szinopszisok ahogy összezuhannak. Minden kezd elszürkülni, közben a vér szivárog ki a fejéből… lassan tócsa lesz körülötte… fennakadnak a szemei, haja csimbókokban áll a vértől…
Mit szólnának a gyerekek reggel. Megijednének és különben is. Valakinek fel kell takarítania a vért. A férje vajon képes lenne rá? Á, neki kellene megcsinálnia azt is. Ha még akkor megtudná… hehehe.
Aludj már Rozi! Holnap te viszed a kölköket iskolába, mindig csak a hülye mániáid…

Szűk volt a hely és meleg is volt az autóban. Egymásra préselődött a combunk. Így volt jó. Elvesztem az illatában. Az arcomhoz húztam dohányillatú tenyerét. Csókoltam a finom száját. Azt az édes, puha, gyönyörű, jóízű száját. Az apró szőrök karistolták a bőrömet, nem érdekelt. Eszeveszetten csókoltam, ő is elveszett bennem, kezei mohón kutattak a melleim után. Kényelmesebb pózt kerestem és megnyitottam egy gombot az ingén. Bekúsztak a fürge ujjacskák a nyíláson, be a szíve fölé, perzselő, forró bőréhez. Annyira dobogott a szíve, hogy szinte éreztem az ujjbegyeimmel. A hajába túrtam, simogattam, becézgettem ahol értem a tenyeremmel. Azt akartam, hogy emlékezzen mindig erre: a tenyeremre, az ujjaim érintésére. Lejjebb csúsztattam a kezem, combjain felfelé, belül, fel a slicc vonalán. Orromat megcsapta a jellegzetes illat. "Legyél velem!"- suttogta. "Nem lehet, most nem. Járnak erre." Pedig lehetett volna. Nem akartam. Most nem. Csókolni akartam, bele akartam csókolni sajgó lelkem minden fájdalmát, keserű vágyát a szájába, azt akartam, hogy érezze a beteljesületlenség minden kínját. Feszüljön ő is keresztre, haljon meg kicsit értem. Simogattam. Azt akartam, hogy ne bírjon magával. Hogy feszítse szét a vágy, őrüljön meg, ne érdekelje semmi, annyira akarjon engem.
"Légy velem, nagyon kérlek, ülj az ölembe, szétszakadok, szűk a nadrágom, ne csináld már velem! Akarlak, benned akarok lenni!" - rekedten suttogta a fülembe. Nem látott már a vágytól. Láttam a szemén. Gombolkozni kezdett, kezei a hátamon jártak, pólóm alatt, kicsatolta a melltartómat. "Ne csináld, te! Most nem lehet, hidd el!" Én is alig kaptam levegőt, legszívesebben ráugrottam volna, hatoljon belém, nyársaljon fel, őrült lovas tébolyult csikója. Nem láthatott volna már senki se be. Az ablakokon vastag csíkokban csorgott a vágytól forró lehelet párája. Simogattam a nadrágon keresztül. Téptem, haraptam a száját, kiálló ádámcsutkáját, csókoltam a szemeit, állcsontját, suttogtam a fülébe. Rámásztam ahogy bírtam, ahogy a hely engedte, hozzápréselődtem, égett, sajgott az arcom a karistolások ezreitől. Összekoccant a fogunk.
"Most menj haza! Így menj, vidd haza a feleségednek! Legyen egy jó éjszakája."
"Nem teheted ezt velem, ne engedj el így, engedj magadhoz, megdöglök! Ne csináld!"
"Nem. Menned kell."
Kituszkoltam, kilöktem az ajtón. Zavarodottan gombolta be a nadrágját, megrökönyödve, szomorúan nézett rám. "Mikor látlak?"
Indítottam. Lehúztam az ablakot és kiintettem. Maximumra tekertem a szellőztetőt. A visszapillantóból láttam, hogy kővé meredve áll.
"Gondolj rám. Gondolj rám, ha az unt feleséged mellé fekszel, ha fetrengsz a kielégületlenség kínjától ágyékodra szorított kézzel. Gondolj rám. Engem láss a fürdőszoba tükrében ha borotválkozol, az én sebeimre gondolj, amiket te ejtettél, gondolj rám. Engem láss reggel az első fénynél, az én illatom legyen az orrodban, gondolj rám. Értem halj meg este, értem kelj fel reggel, gondolj rám. Velem álmodj éjjel, énrám gondolj nappal, gondolj rám. Ne legyen egy perced sem nyugton, engem láss a kávé habjában, az én nyelvemre gondolj, ha körbenyalod az ajkad, az én szemeim lássad, az én ízemet érezd, gondolj rám. Az én testemet vágyjad, az én csókomra szomjazz, gondolj rám. "
Megálltam a ház előtt. Még járt a motor. Ráborultam a kormányra és keservesen bőgni kezdtem.

Elhelyezkedett az ágyon. Oldalára dőlt, egyik lábát behajlítva elfektette, másikat felhúzta, lazán a térdére lógatta a karját. Így jó lesz. Megigazította maga alatt a párnát. Kigombolt egy gombot sötétlila ingén. Így fogja várni. Hallotta a víz zubogását. Mikor jön már? Felállt. Az egyik falat üvegajtós gardróbszekrény foglalta el. Leveszem inkább ezt az inget – gondolta. Odaállt a tükör elé. Behajlította a karját. Kidagadtak a karizmai. Kicsit ugráltatta a „békát”. Visszaengedte a karját és most a tricepszét feszítette be. Aztán a csuklyát. A mellizmait. Milyen jó, hogy leborotváltam a szőrt a mellkasomról – gondolta – így jobban mutatnak az izmok. Lehetnék kicsit barnább… Meglazította az övét és kigombolta farmerjét. Aztán gondolt egyet és levette. A zoknit is. Jobban mutatok így. – állapította meg. Oldalról nézte magát. Izmos, kerek fenekét, combjait. Igen, jobb ez így oldalról. Bár elölről sem rossz. Behajlította a lábát és megfeszítette a vádliját. Dolgoznom kell még rá kicsit. Nem rossz azért, de majd többet emelek vele. Vagy a sorozatok számát növelem. A másik oldalára fordult. Igen, ez így határozottan jobb. Alaposan szemügyre vette a hasát. Reszelni lehetne rajta. Pont jó szálkás most. A diéta meghozta az eredményt. Rohadt volt, a végén unta már nagyon a sok rizst meg a csirkét, de megérte. Befeszítette a hasizmát is. Szája kaján mosolyra húzódott. Na, ha ezt meglátja, elájul. Legfeljebb a modelleknek van ilyen. Ha ugyan. Lejjebb csúszott a tekintete. Rántott egyet-kettőt magán, éppencsak hogy harcrakész legyen. Oldalról is megnézte az eredményt. Így talán még jobb. Vagy mégis inkább elölről? Nem, jobb az oldalsó helyzet. Megint befeszítette a karját.

A nő figyelte egy ideje a résre nyitott ajtón át. Nagyon halkan kapkodta magára a ruháit. Milyen jó, hogy még egy kijárata van a fürdőszobának! Kiosont. A bejárati ajtóban benne volt a kulcs. Óvatosan fordította el. Szinte zajtalan csukta be maga után. Halkat kattant a zár.

Olyan szép szó... Engedd el... És már látom is: apró papírhajócskákat bocsájtunk vízre, benne kicsi mécses. Meleg hangulat, amíg meggyújtjuk, tenyerünkkel védjük a kicsiny lángocskát a széltől. Körülöttünk emberek, sok-sok kicsi hajócska, úsznak el messze a vízen. És mi távolba révedő tekintettel és lelkünkben megnyugodva, elégedetten nézzük őket. Kis meghatódással.

Bang, bang, bang. Lófasz, lófasz, lófasz.

Kit, mit engedünk így el? Kit? A szerelmünket, aki már nem szeret? A halottunkat? Lófaszt. Nincs abban semmi szépség. Beledöglés, az van. Szemeknek a kisírása. Az is van. Vérző szív. Léleknek a meg nem nyugvása, az is van. Őrjöngés, a sors szidása, ruhánk megszaggatása. Az is van. Ez a normális! Elengedem? A nagy büdös lófaszt! Hisz elment!! Ki a tököm találta ki ezt a baromságot? Ki? Ki enged el bármit is önszántából? Hogy mert ha nincs semmid, ha mindent el tudsz engedni akkor vagy boldog? Ki volt már boldog ebben a rohadt életben egyedül? Amikor semmije és senkije nem volt? KI???Mutasson bárki csak egy olyan embert!! Ki? Akit soha nem szeretett senki és ő sem szeretett senkit és mégis boldog volt? Ki az az idióta, nemhumanoid lény? Ki? Elengedés? Lófaszt. A vereség elviselése, beletörődés, belenyugvás. Igen. Ne szaladj olyan szekér után, amelyik nem vesz fel. Gyászold meg a halottadat. Böcsülettel. Elengedés... Hogyne. Nyugodj bele, hogy elment. Soha vissza sem jön. Nem téged akar. Meghalt. Elvesztetted. Te elengedted? Szó nem volt erről. Ő döntött így, vele történt ez. Mi közöd hozzá? Passzív vagy, belenyugodhatsz, ha nem akarsz beledögleni. De hogy TE elengeded???Röhej.

Nagyon sokáig lebegett a tenger mélyén. Lassan benőtték a vízi növények, algák telepedtek meg rajta. Vágyott felfelé, a fény felé, de nem volt ereje és tehetsége lerángatni magáról egyenként a hínárokat, moszatokat, mindenféle zöldeket. Pedig már nem is csak zöldek voltak, lassan rákövesedett minden, betonkeménységű lett, moccanni sem bírt. Nyomorultul érezte magát. Vágyakozott valami más felé: szabadság felé, vagy csak úszni vágyott? Ki tudja. Nem tudta ő sem. Aztán egyszercsak lerobbant róla a vaskos kéreg. Meztelennek érezte magát a sok év után, védtelennek, áldozatnak, sebezhetőnek. Nem találta a helyét. Visszavágyott a hínárok közé és hibáztatta magát, amiért nem értékelte kellően a helyzetét. Mert védelem is volt az. Hirtelen érezni kezdte a víz nyomását, az áramlatokat, tudta úsznia kell, mese nincs, visszanézett hát a lehámlott kéregre és lapátolni kezdett. Felfelé akart. Eleinte nem ment. Csak úgy oldalvást sikerült, épp csak kikerülte az erős áramlásokat, a nagyobb sziklákat. Volt amelyiknek neki is ütődött. Aztán valahogy szelídebb vízre ért. Bírt már kissé feljebb is úszni. És csodák csodája lubickolni kezdett. Bosszantotta eleinte az egész. Hogy mer ő lubickolni? Hogy meri egyáltalán a napot nézni? Miért? Aztán rájött, hogy nincs értelme ennek. Nem lehet érzések miatt lelkifurdalást érezni. Mint ahogy nem érezhet lelkifurdalást azért, mert fáj valamije, vagy éhes, nem érezhet ilyesmit akkor sem, ha boldogtalan. Legyen az oka annak bármi. És akkor levetette szépen az utolsó hínárt is. Eddig észre se vette, hogy rajta lóg még.

Mindig vannak mélypontok. Már ha valaki úszik. Mert tempózni kell folyamatosan. És egyedül. Viharban is, szelíd vízben is. Ki kell kerülni az aljas kis sziklákat, menekülni nagyobb halak elől. Csusszanni, robogni előre. Néha megpihenni.

Az éjszaka betakarta őket, mintha egy tojásban lettek volna. A kemény héj védelmében lágyan ringatóztak a puha, meleg, selymes nedvességben. Körbevette őket a saját szaguk, meleg emberszag, vágy szaga, kielégülés illata. Halk szuszogás hallatszott csak. Jó volt a nedvesség a testükön, otthonos, vágykeltő, összetartó-ragasztó, meghitt. Hálásan és szorosan ölelték egymást. A testük követte a másik testének vonalát, homorú a domborúra, szorosan összesimulva, egybefonódva. Pihentek csendesen. Kis idő múltán a férfi erősebben ölelte át a nőt, megcsókolta újra és újra. A csók hatására a nő szíve hevesebben vert, megint elöntötte a vágy, testén érezte a férfi vágyát is. Nem voltak elég közel egymáshoz. Több kellett. Sok ez a pár tizedmilliméter is, túl sok. A simogatás sürgető szorítássá változott, a csókra nyílt száj nyalni, harapni akart, csak legyen közelebb a másik testéhez, érezze szájában is a másik bőrét, húsát. Amikorra a férfi a nő lábai közé került már félig öntudatlanok voltak mindketten. Nem vettek tudomást a külvilágról, bezárult a tojás, egészen szorosan köréjük, a világon semmi nem volt azon kívül. Aztán a sikoltásuk széttörte a kemény héjat. Kirobbantotta őket a tudatukból, vakon tépték egymást, öntudatlan. 

"- Miért szeretlek téged ilyen iszonyúan nagyon-nagyon? 

- Mert hülye vagy, azért. :)

- Ez a kis hülyéd odavan érted.

- Én is szeretlek."