Mocsári békahír

Levelezgettem mostanában valakivel. Ismerjük egymást régről, a fórumról, ahová mindketten ír(t)unk és igen, bevallom, írogattam időnként szex témában is.

Szóval beszélgetünk (nem cset) levélben valamilyen témában, majd hirtelen az illető (férfi) megkérdi, hogy szeretek-e szopni?

Bevallom, hirtelen nem tudtam mit kezdeni a kérdéssel, persze nagyjából egy poénnal reagáltam rá, majd amikor még tovább görgette a dolgot jeleztem, hogy ez nem az a téma, amelyről szívesen levelezek. Erre azt írja: Jól van, semmi gond.

Na, ezen totál kiakadtam. Biztos én vagyok a hibás, túlreagálom, ilyesmi. De azt éreztem ebben a mondatban, hogy ő nagyvonalúan megbocsájt. Nekem. Nem elnézést kér a taplóságért, hanem megbocsájt. No de nehogy már kötelességem legyen nekem boldog-boldogtalant szórakoztatnom! Nem ő az első és gyanítom nem is az utolsó, aki azt szeretné, hogy levélileg kielégítsem az ilyen-olyan igényeit. No de vagyok én egy szórakoztatóipari létesítmény? Vagy fizet nekem? Vagy mi? Szó nincs kölcsönösségről, ezek az emberek erre vannak beállva, hogy leveleznének nőkkel szex témában, mert a párjukat már unják, megcsalni azért mégse, ahhoz vér kéne a pucába, vagy legalábbis elszántság, meg sok minden egyéb is. Inkább leveleznének. Hát a kisfaszom. Az.

Beszélgettem vkivel és azon töprengtem, hogy mikor kellett volna megállítani a fejlődést? Mikor? Hol volt az a pont, amikor még valamiféle egységben élt ember és állatvilág? Asszem (itt egy csúnya szó jönne, amiről írásban le kéne szoknom, de szóban meg aztán végképp, szóval nem csúnyán szólva) nagyon-nagyon régen. Mert hát az egész civilizáció erről szól, hogy az értelmesebb faj jogán elfoglaljuk a termőterületet, elfoglaljuk a rivereket, kiirtunk, mesterségesen szabályozunk szaporulatot. De nem? Mondaná valaki azt, merné bárki is azt állítani, hogy vissza az egész, egy nagy marhaság volt a városiasodás, pokolba vele, az autók menjenek roncstelepre (az is helyet foglal, milyen vicces...) nem kellenek utak, legyen végre csend, nyugalom és farkasüvöltés éjszakánként a buja erdőkben? Vagy hogy? És tudom én, hogy azért meg kell tenni amit meg kell tenni, enyhén szólva is visszás dolog csak az ölés és a "mert megtehetem" kedvéért élőlényeket feláldozni, de ha már így alakult, ha már a fejlődés megállíthatatlan, akkor minek a rinya rajta? Minek ez a kissé szégyenkező, összehúzott tartás, ez a sunnyogás, hogy hát tk. mi nem is akartuk, meg véletlen volt, meg ilyesmik. Minek? Azt hiszem, hogy annak az állatfajnak (nevezzük magunkat csak így), amelynek képessége adatott arra, hogy átalakítsa a földet, a környezetét, annak nem kell bocsánatot kérnie, amiért meg is teszi ezt. Nem leigázásról van szó, hanem természetes szelekcióról. Ha bénák lettünk volna és a mammutok, farkasok, cápák, tigrisek el tudtak volna minket mind egy szálig pusztítani, akkor egy pillanatig sem éreztek volna lelkifurdalást a halálunk fölött. Ebben biztos vagyok. És mondom, nem vagyok én az állatvédők ellen, soha ki nem irtanék egy állatot sem, abszolút a fenntartható fejlődés mellett vagyok, (ha van értelme ennek a kifejezésnek egyáltalán), a megújuló energiaforrások mellett és nulla kibocsájtású házak hajrá, ökoépítészet ezerrel, szóval minden ilyesmit támogatok, csak ne kelljen egy utolsó vacak senkiházinak éreznem magam, mert úgy gondolom, hogy a csirkék és disznók márpedig arra vannak, hogy jó étvággyal megegyem őket.

Egyrészt van http://hiszedmi.blog.hu/ ez a blog. És tévhiteket cáfol meg. Többek közt azt is, miszerint Petőfi a Nemzeti dalt szavalta volna a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. És azt mondja, hogy azért is alakulhatott ki ez a tévhit, mert csak a hozzá (térben) közel állók hallhatták a szavait.

Ti eltöprengtetek már azon, hogy hát hiszen tényleg... Nem volt akkoriban hangosítás. Csaták előtti lelkesítő beszédeket sem mondtak mikrofonba, nem közvetítette a rádió... Jó, ismerem a történelmi tényeket a találmányok kialakulásának dátumairól (többé-kevésbé), de úgy sejtem rajtam kívül is vannak olyan még, akik nem gondolnak bele effélékbe, hogy milyen konkrét események miképp is mentek végbe.

Aztán még azt mondja ez a már említett blog, hogy a tudományos kutatások egy része kamu. Vagyis nem nevezhető tudományosnak sok ok miatt. (akit érdekel miért, majd elolvassa :)  )

És pont ma találkoztam két írással is: az egyik http://life-style.hu/lazitas/20100810_brezendine_noi_agy.aspx ez, a másik pedig ez:

Félszegen indul a parketta közepére. Ki fogják nevetni? Elbotlik már az odavezető úton? Nézi cipőorra előtt a fényes parkettát. Apróra minden kis repedést, minden hibát. Próbál időt nyerni. A zene már szól, nincs mese, hív a ritmus, nem lehet kitérni előle. Lépni muszáj. Bármi történjék is. "Most ne figyelj másra!" - mondja magának. "Nincs is itt senki, látsz valakit is? Arctalan sokaság csak a tömeg. Egybeolvadt, folyós árnyék, színes pacák fölött elmosódott maszkok. Ki nevetne ki? Ki nevethetne ki? Min lehetne nevetni? Csak pár lépés, csak a ritmus, ütemes mozgás, ahogyan a szél fújja a fákat, ahogyan a réten hajlik hullámban a fű, vízben oszlik el a kavics csobbanása. Hajlás és kiegyenesedés. Újra és újra. Összesűrűsödés és eltávolodás. Egyik láb a másik után. Hisz léptél már ezerszer. Nincs mitől félned. És ha elesel? Mindenki elesik egyszer vagy százszor, fel kell állni, mintha mi sem történt volna, a zene nem hallgat el, csak folytatni kell, mintha benne lett volna a tervben, nem is tervben, a folyamban, a láthatatlan koreográfiában. Az is csak egy mozdulat. Semmi helyrehozhatatlan. Nem kell megsértődni rajta, hogy így történt. A szellő is megtorpan egy-egy épület vagy kőszikla előtt. Megtorpan, de kikerüli. Megy tovább. Körbeöleli, átfogja, elsuhan mellette. Alkalmazkodik hozzá. A zene nem hallgat el... Hív magával, te csak táncolj tovább rá. Hajlítsd a tested, lépj az ütemre, hunyd be a szemed, érezd a ritmust, halld a dallamot belülről, oda se figyelj, csak feküdj fel rá, hagyd, hogy vigyen magával, csak tedd egyik lábad a másik után, pörögj rá önfeledten, úgy, máris mosolyra húzódik a szád, szikra gyúl a szemedben, nyújtsd ki a kezed, megfogják majd, ne félj... Megfogja aki veled akarna táncolni, aki pont azt a táncot járná örömest. Aki ért a hívó mozdulatból, aki képes a te testedhez simulni, a te mozdulatodat követni, akinek te is képes vagy a testére válaszolni, akivel táncolni jó. Csak táncolj vele. Ne szorítsd, csak élvezd, hogy veled táncol, hagyd, hadd vezessen, ha úgy akarja, simulj alá, bízz meg benne bátran, élvezd ki minden percét amíg fogva tartja a kezed. Aztán majd elengedi szépen. De te csak táncolj. Táncolj a tánc kedvéért, az örömért, amit ad, táncold ki a bánatot magadból, mutasd ki a boldogságodat, táncolj megfékezhetetlenül, szilajan, táncolj szomorúan, táncolj, csak táncolj. A zene nem hallgat el..."

Most morcos lettem rájuk nagyon, nem is fogom olvasni őket. Posztoltak egy kutyakaját kóstolgatós írást és kicsit meglepődtem rajta, hogy azok, akik azt mondják, hogy jó marhahúst csakis Józsinál lehet kapni, irány a Vámház csarnok és akik sosem vennének mástól, csak és kizárólag őstermelőtől gyümölcsöt és zöldséget, de sőt pláne csak az extrém friss áru a jó áru, fagyasztott hal?, leveskocka? pfujj, azok miként vetemednek arra, hogy állati fehérjékből készült kutyakaját megkóstoljanak. Jelzem: állati. Nem bélszín és nem csirkemell, de még csak nem is feltétlen olyasmi, ami a normál, európai gyomornak megszokott. Értem ez alatt, hogy egy állatkajában bátran szerepelhet x mennyiségben elhullott macska és kutyatetemből származó fehérje is. Mert miért ne? Ugye senki nem képzeli, hogy zaftos marhalábszárból és karajból nyerik ki a cuppogós husikákat? Mert akkor tán felismerhetőek lennének egy ilyesmi kajában a húsdarabkák, ahogy - teszem azt - a pörköltekben megszoktuk. Aki életében látott már kutyakaját az viszont tudja, hogy olyasmik vannak benne, mint amilyennekkel az találkozhatik, aki szójapörköltet evett már. Húsnak néz ki, kocka alakú, no de nem hús. Valami. Mondjuk ők a szárazkajákat kóstolták, no de abban a formában még inkább el lehet sütni bármilyen fehérjét. Az ipar csodákra képes. Sterilizálás, pépesítés, extrudálás vagy mi és már kész is. Ember meg nem mondja, hogy mi volt az eredeti nyersanyag. Eszembe jutott Fearnley Wittingstall (talán így kell írni a nevét), aki a készételektől megóvandó az angol célszemélyeket élénken ecsetelte nekik, hogy a gyári húspogácsák úgy készülnek, hogy a pulykamellfilék és egyéb hasznosítható részek eltávolítása után megmaradó "cuccról" egy bazi erős vízsugárral lecsapatják a még megmaradt cafatokat. Na most ez a cafathulladék kerül egy szitára, melyen fenn akadnak a még hasznosítható részecskék és igen, ezt használják fel faszányos kis húspogácsákba. És ez teljesen bevett technológia, nincs ebben semmi borzasztó. Csak hát ugye nem kéne megenni... Nyilvánvaló számomra, hogy a kutyáknak és macskáknak készülő ételek még ilyenebb technológiával készülnek és nem elsőrendű frissességű, zamatos husikákból. Csak a reklámon mutatnak azok oly igen szépen.

Nézegetek interior fotókat. Olyan sokszor megtetszenek olyan képek, amelyeken kopott vagy öregített, szándékoltan koptatott bútorok vannak. Fa szekrények, amelyekről lekopott itt-ott a festék, bőr kanapék, amelyeken a bőr repedezett. Kerítés, amelyről lemállott az idők során a fehérség. Nagyon tetszenek. Történetük van, belakott lesz tőlük a lakás, semmi sterilség, árad belőlük a megélt kor, hogy lenyomatai ők emberi életeknek.

De megőrülnék, ha a saját házamban vennének körül kopott bútorok.

Ti hogy vagytok ezzel?

hogy mikrobák zabálták meg a kiömlött olajat a Mexikói-öbölben. Tényleg lehetséges, hogy akármennyire igyekszünk is, de a Föld öngyógyító és sebezhetetlen? Hogy pokolba a kitelepülésre vonatkozó tervekkel, mert mindent kibír? Hogy önszabályozó és a társadalom is valahogy így működik? A háborúkkal, járványokkal, egyebekkel? 

Lehet még ez is, szerintem.

Nem tudom hányan olvassátok, de az Index fórumon topik is nyílt róla. Az ominózus "újragondolt" Somlói galuska verte ki sokaknál a biztosítékot. Hogy őszinte legyek, nekem is kicsit fura ez. Egyrészt, hogy miért lehet annak hívni egy olyan desszertet, aminek már nagyjából köze nincs az eredetihez és másrészt meg... maradi vagyok, nem tagadom, sznobság sem sok van bennem, de kutya legyek, ha értem, hogy azon túl, hogy marha jól néz ki, minek az ételbe aranypor? Minek? Leheletnyi, sminkecsettel húzva. És ájuljon el tőle, aki bír. Én nem tudok. Ahogyan nem tudok elájulni a legújabb konyhatechnikai bravúroktól, a -200 fokon készülő ennek kinéző attól. Sajnos nem hat meg a paradicsom-szerű marharépatorta, a zselés haluszony, de ugyanígy nem hat meg a hatalmas tányéron árválkodó, nagy műgonddal odaficcentett két szál póréhagyma látványa sem. Besamel mártással, eredeti olasz, átlátszóra szelt sonkával körítve. Nem. Nem érdekelnek az effajta öncélú szépségek, étterembe enni járok, műélvezni meg múzeumba. Nem kell, hogy lelógjon a tányérról a rántott hús, de legyen becsülettel megcsinálva az a kaja. Legyen benne, aminek benne kell lennie, ne legyen vaj helyett margarinnal pótolva, dió helyett akármivel, ne legyen borjú helyett öreg kandisznó. És nem kérek trappistát a parmezán helyett. Fizetek inkább érte, de nem vagyok kíváncsi a kreatívan előadott: hogyan helyettesíthetjük be a drága alapanyagokat olcsókkal c. mutatványra. Viszont a másik oldaltól sem vagyok elájulva, nem vagyok hajlandó irreális összegeket kifizetni pusztán a hely nevéért és azért, mert ő csak Új-Zélandon tenyésztett szarvasmarha máját tudja jó szívvel ajánlani.

Szóval nekem nem kell a sütimre aranypor, nem kell folyékony nitrogént használni miattam, még véletlen sem, bőven megfelel a sütő is. Azt a paraszt mindenemet.

Olvasom a Díványon, hogy vmi pályázatra a hölgyek összefoglalták, hogy ki is az igazi, milyen férfit óhajtanának maguk mellett látni. Íme a Dívány által kiemelt egyik írás. A sok egyéb mellett még pontokba is szedte az igényeket:

"Az én ideális társam:

1. Kedves,

2. Udvarias,

3. Előzékeny,

4. Intelligens,

5. Humoros,

6. Kreatív,

7. Művész,

8. Jó az ágyban,

9. Számomra ideális méretű szerszámmal rendelkezik,

10. Érdekes,

11. Szeret utazni,

12. Izgalmas vele az élet,

13. Van saját pénze!!,

14. Lazán kezeli a takarítás kérdését,

15. Egyenrangú partnerként kezel,

16. Babusgat, ölelget,

17. Úgy fogad el, ahogy vagyok,

18. Van saját autója,

19. Egyedül él (nem anyukával),

20. Ambiciózus,

21. Van hobbija/hobbijai,

22. Igényesen él, öltözködik,

23. Józan életű,

24. és szereti a sushi-t!!"

Jó, hát persze mindenki olyan társat keres, amilyet akar, csak félve kérdem, hogy miért kell művész legyen az illető? És milyen művész? Teszem azt a tetoválóművész belefér? Vagy a balett-táncos? A koreográfus mehet? Esetleg graffitis?

És mi az, hogy lazán kezeli a takarítás kérdését? Konkrétan koszban él? Vagy csak elviseli, hogy a nő nem takarít rendszeresen? Vagy ő maga porszívózik, mert nem tekinti női munkának a takarítást? Az izgalmas vele az élet az vajon azt fedi-e, hogy nap nap után lehet aggódni érte, mert mondjuk ... a művészkedés mellett még a lékhorgászat és az ejtőernyős ugrálás is a hobbija, vagy netán melléküzemágban kém, vagy egyszerűen drogcsempész? Mert amellett aztán tényleg izgalmas az élet. Vagy bérgyilkos, ha már. Annak pénze is van. Saját. És persze nem iszik a feszültség levezetésére. 

Kíváncsi lennék azért, hogy mi a tökömet kell egy olyan nőnek nyújtani, aki izgalmas életre vágyik? Minden hétvégén programot? Vagy az is uncsi egy idő után? Dolgozni egyáltalán eljár egy ilyen nő? Mert az azért nem igazán izgalmas. És aki izgalmas életet él, leszarja a takarítást, meg pénze is van, meg hobbijai, meg saját autója, annak minek kéne egy nő? Állandóra. Mi a fenének kellene egy kolonc a nyakába, akitől nem tudja az izgalmas életét élni, akitől nem tud művészileg kiteljesedni és aki belepofázik a hobbijába? Ja és pláne, ha még a szusit sem szereti...

Egyszer kéne írni egy szociográfiai vagy lélektani tanulmányt arról, hogy egy fotó mi mindent árul el az ábrázolni kívánt személyen kívül arról, hogy az illető személy hogy él. Nézem, csak nézem a képeket és olyan fura, hogy - mint amiként bele tudja magát "rajzolni" az ember egy rajzba és már nem veszi észre rajta az apró félresiklásokat, fizikai lehetetlenségeket, képtelenségeket - úgy emberek nem látják a lényegtől azt, hogy pl. mi elé állnak. Látok olyan szexisnek szánt fényképeket, amelyeknél gyűrött konyharuha lóg a kép hátterében, esetleg összedüncölt ágy van ott, vagy foltos szőnyeg, totális rendetlenség, káosz. Ebben a témában eddig az volt a csúcs, amit egy netes szépségversenyes képen láttam, ott a jó 30-as, vagy tán 40-es hölgy lenge fehérneműben beállt a rozzant disznóól(? budi?) ajtaja elé. Valószínűleg annyira arra koncentrált amit láttatni szeretne, hogy nem látta, hogy igazándiból mit is láttat. Fura.

Azon töprengek sokat, hogy ... olyan sok történet lenne, amit jó volna leírni. Mesék, amik megtörténtek és történetek, amelyek soha. De egyre inkább azt érzem, hogy minden egyes leírt szóval, minden egyes történettel egyre csupaszabb és csupaszabb leszek. Lassan már csak egy csontváz marad. Szikár, fehérre égett csontváz.

Törmelékek között gázolt át. Süket volt a robbanásoktól, torkát keserű ízzel és undorral töltötte el a füst és az égett hús szaga. Émelygett. Könnyezett a sűrű koromtól, kézfejével akarta letörölni a könnyeit, de olyan mocskos volt, hogy inkább nem nyúlt a szeméhez. Nem mintha számított volna. Nem messze tőle három katona erőszakolt meg épp egy nőt. Ketten húzták szét a lábait, a nő furán kitekeredve, teljesen abnormális pozitúrában feküdt egy ócska fadobozon, valószínűleg üvöltött a fájdalomtól, de nem hallotta. Undorral fordult másfelé. Előtte egy loncsos kutya ügetett, gyerekkézzel a szájában. A következő sarkon balra fordult. A sarok hollétét nagyobb kupac törmelék jelezte, a járda egy része is jól kivehető volt, itt nem szaggatták fel a gránátok. Ment egyenesen tovább. Nemsokára meglátott egy kettémetszett házat. Szabályos metszetet mutatott, amilyeneket régen építészeti rajzokon látott: félbevágott falak, átlátható, berendezett szobák, félbevágott lépcsők. Tulajdonképpen minden épségben maradt, csak épp befejezetlen volt, hiányzott a másik fele és ezáltal használhatatlanná vált. A lépcső egyik ága volt csak meg, aztán szünet, majd kicsivel feljebb újra folytatódott. Mintha rossz tréfa volna az egész. Valami hatalmas óriás viccelődése.  A félbevágott ház mellett két kamaszfiú focizott. Mikor közelebb ért vette észre, hogy egy emberi fej a labdájuk. Közömbös arccal rúgták. Ő meg eltöprengett, hogy vajon kemény lehet-e labdának? Nem fáj-e vajon mikor belerúgnak? Semmilyen érzelmet nem tudott leolvasni a fiúk arcáról, megkérdezni meg nem akarta. Úgyse hallaná a választ. Hirtelen gyomrába mart az éhség. 3 napja nem evett semmit. Inni tudott, talált valahol csodával határos módon egy kulacs vizet. A kulacsra rá volt sülve egy kéz, de a benne lévő víz értékéből ez mit sem vont le. Legalább könnyebb volt kihúznia az ujjak közül. Az émelyítő hússzag betöltötte az orrát, de maródott a gyomra az éhségtől. Bármit talál, megeszi - gondolta. De semmi ehetőt nem látott. Mindenütt törmelék törmelék hátán, betonból kiálló vasrudak, rozsdás csövek, széttört cserepek, üvegszilánkok. Jó, hogy a cipőjének csak a teteje lyukas. Továbbment, nem is figyelte merre. Csak előre. Talált egy botot és azzal kezdett a törmelékek közt kotorászni. Hátha talál valamit. De itt gyárépületek lehettek valamikor, egy nagy halom félig égett textilt kellett kikerülnie. Aztán palackok végeláthatatlan sora, vagyis ami maradt belőlük. Összeégett, zsugorodott műanyaghalmok. Úgy saccolta, hogy olyan négy háztömböt tehetett meg. Bár nehezen haladt előre, mert folyton másznia kellett, botorkálnia betontömbök és téglarakások között. Lehet, hogy nem is volt 4 háztömb. Csak három. Vagy öt. Ki tudja. És akkor rámosolygott a szerencse. Konzervraktár lehetett régen, ahová odaért. Nem látott senkit a közelben. Megörült a zsákmánynak. Legalább 15 épen maradt konzervdobozt sikerült nagy hirtelen összeszámolnia. Mindegy mi van benne, megeszi. Keresett a roncsok közt valamit, amivel fel tudná feszegetni a dobozokat. Nehezen talált erre alkalmas szerszámot, de aztán megint hihetetlen szerencséje volt. Talált egy éles fémdarabot. Azzal esett neki az első doboznak. Az oldalát kezdte szétvágni. Nemsokára megbarnult ananászdarabkák tárultak a szemei elé. Megfőhettek a melegtől, de neki így is remek táplálékul fognak szolgálni. Leve már nem volt a konzervnek, de jólesett éhes gyomrának a szirupos, édes, lekvárhoz hasonlító gyümölcs. Hozzálátott a következő dobozhoz. Nem adta magát olyan könnyen mint az előző, talán tompult a szerszám éle. Dühödten nyiszatolta, amikor két lábat pillantott meg maga előtt a földön. Felnézett, és legelőször egy kés pengéjét vette észre. Amikor följebb emelte a tekintetét már érezte a pengét a húsában. Még látta a férfi beesett, mocskos arcát, mohó, ragadozó tekintetét, de ahogy visszafordította a tekintetét már a saját belei keltették fel az érdeklődését. Szinte gyönyörködve szemlélte az elé táruló képet. Dús, sokfelé tekeredő, burjánzó vörös belek omlottak alá a szürke, kormos kövekre. A belek közt sárgás zsírszigetek, kékes-lilás erek. Frissen szivárgott belőle a vér, az első színek már hetek óta amit látott. Elmosolyodott magában és előrebukott saját belei rengetegébe. 

A férfi mocskos ingébe szedte a konzerveket és sietősen elindult. Aztán lassított. Minek sietni? Csak energiapocsékolás. Be kell osztani. Ahogyan a konzerveket fogja majd.

Kutya vinnyog torkaszakadtából és az utolsó leheletéig. Oda kéne menni hozzá és vagy őt, vagy a gazdáját agyonütni.

Szerelmes nőket hagynak faképnél az utcán egy hang magyarázat nélkül.

Fiúk ordítanak a szüleikkel.

Apák szégyellik magukat és isznak egy ócska kocsmában.

És még van pofája a napnak kisütni.

Korán ébredtem. Hajnalodott. A zsalugáter lécein keresztül szűrödött be az egyre élesedő fény. Oldalra fordultam. Nyugodtan aludt. A haja furamód nem borzolódott össze. Egyenletesen vette a levegőt, karja a párnája alatt, hason. Nagyon halkan keltem fel, nem akartam felébreszteni. Felkaptam az alsómat és kimentem a konyhába. Felraktam a kávét, rágyújtottam egy cigire. Mikor lefőtt a kávé kivittem a teraszra. Felraktam a lábam a kőkorlátra, élveztem az egyre erősödő napsütést. A tenger visszaverte a sugarakat. Ide hallatszott az egyenletes morajlás. Néha elhúzott egy-egy sirály. Úgy éreztem átjárja a testem nem csak a kávé melege, hanem a nap ereje is. Fiatalnak és ruganyosnak éreztem magam. Tetterő támadt bennem. Gyorsan lezuhanyoztam, bekukucskáltam a szobába felébredt-e már. Még nem. Rövidnadrágot és pólót húztam és elindultam a kicsi bolt felé. Hozok neki reggelit, mire felébred az várja. Jó lesz. Majd megeszi a teraszon. Kivettem a vajat a hűtőből, olvadjon fel kicsit mire kenni akarja. Szereti kiflivel. Elindultam a murvás úton, majd ráfordultam az aszfaltosra. Nem volt ez sem szélesebb a murvásnál, csak főútvonalnak volt kijelölve. A kis falucska kis főútvonala. Leereszkedtem az úton a dombról, már láttam a boltot ahová igyekszem, igaz még igen távolról. A sziget fura, össze-vissza szeldelt partján állt, az öblöcske másik oldalán mint ahol laktunk. A falucska főterén a pici kikötőben, pici házak közt. Csak a datolyapálma volt nagy előtte. Leanderek illatoztak a kertekben, hatalmasak, fa méretűek. Zöld citromokat láttam és pici zöld gömböket, ezek lesznek a mandarinok. Mandarin-csecsemők. Elmosolyodtam. A nap már magasabbról sütött, a víz csillogott, mint a gyémánt. És a hangja! Órákig tudnám hallgatni. Rágyújtottam egy újabb cigarettára. Messze még a bolt, addig elszívom. A kikötőben néhány halász dobálta be a botokat. Rájuk köszöntem, vidáman és kedvesen visszaköszöntek. Négy kiflit vettem és tejet a kávéjába. Azzal issza mindig. Én feketén, keserűn. Visszaindultam az úton.

Mikor felébredtem nem volt sehol. Kinyújtottam a kezem érte, de csak a párnáját éreztem. Nem aggódtam, olyan béke van erre, nem érhet senkit semmi baj. Kicsit átmásztam az ő térfelére, beszívtam a párnájáról a szagát. Dohány és arcszesz szag. Az ő szaga. Pár pillanatig hagytam magam észhez térni az illatban, a melegében. Mennyi lehet az idő? Erősen sütött már a nap a zsalugáter résein át. Nagy nehezen elszakadtam a langymelegtől, kikászálódtam az ágyból. Lezuhanyoztam, hogy frissnek lásson. Kimentem a konyhába, de nem volt sehol. A teraszon sem, a kertben sem. Szedtem neki pár fügét, én is ettem belőlük. Olyan édesek, mint a méz. Nem reggelizik, tudom, de hátha. Megédesítem a reggelét. Vigyorogtam ezen magamban.
Lemehetett talán a partra. Elindultam az úton lefelé. Nem tudom, miért nem a part felé fordultam el mégse, hanem a falu felé. Arrafelé húzott valami. Ki tudja, mi? Pár lépést tettem csak meg az aszfalton, amikor megláttam. Jött ki a boltból. Kezében szatyor. Elindult felém, hazafelé. Álltam csak és néztem. Rágyújtott egy cigire. Nem lenne szabad ennyit szívnia. Tempósan sétált felfelé. Nem vett észre. Biztos elmerült a gondolataiban. Figyeltem, ahogy közeledik. Húztam magam felé a szememmel, szívemmel. Olyan picinek látszott még, szerettem volna zsebre dugni, legyen mindig velem. Jött, egyre közelebb. Az út egy részén eltakarták előlem a fák. Mikor újra előbukkant már egész közel járt. Észrevett. Elmosolyodott. Felragyogott a szeme. Szeretem ha felragyog a szeme. Eldobta a csikket, vidáman meglóbálta a szatyrot. "Hoztam neked tejet a kávédba! Jó reggelt!" Elétartottam a tenyerem, rajta a fügével. Elmosolyodott és elvett egyet. Megfogta a kezem és elindultunk hazafelé. Melegen sütött a nap az égen, a tenger kék volt, a levegőben édes virágillat szállt. Mint a mesében. :)

Csitulj el drága szép szerelmem, csitulj. Elcsitul az én szívem is, látod csönd van, a nap sem süt már a szemedbe, hajtsd ide szépen a fejed, hallgass csak, nem kell beszélni. Elviszlek az erdőmbe. Csak mi ketten megyünk, nem jön utánunk sem kíváncsi tekintet, sem rosszindulat, sem féltés, sem harag. Csitulj el drága, biztonságban vagyunk, nem érhet minket semmi baj.

Látod, az erdő ott van lenn a mélyben. Küzdenünk kell, de meglásd megéri. Ne zavarjon, hogy piros poros lesz a lábad. Ne zavarjanak a kavicsok, kövek amelyek felverődnek léptünk nyomán. Az izzadság a szemünkbe csurog. Kalap a fejünkön, rövidnadrág. Fáradtak vagyunk, de fogod a kezem, megyünk előre. Nem sok már. A bakancsunkat belepi a por, valaha világos zoknink merő csatak. Az út csak egy kis vájat a vörösen elterülő kőtengerben, egy-egy növény él itt csak meg. De ott lenn minden szép zöld és buja. Odatartunk. Csípi az izzadság a szemem. Kifújom az orrom, még a zsebkendő is csupa vörös lesz. Menj előre kedves, húzz magad után.

Kezdődik az erdő. Ideértünk hát. Jó lesz, meglátod. Rád mosolygok. Beszívjuk a meleg, illatos levegőt. Kitisztul a tüdőnk a portól, magunk mögött hagytuk. Vékony ösvény vezet előre. A fák behajolnak az útra, ezer árnyalatú koronájuk megszűri a fényt. Zöldes derengés. Humusz szaga váltakozik virágillattal. Beszívjuk a növények sűrű, párálló leheletét. Minden teli van nedvekkel, buggyan kifelé az élet az ágak hegyén, rügyekben, virágokban ölt testet. Ágakat hajtunk el magunk elől. Arcunkat megsimítja egy-egy levél. Sűrű az erdő, minden a fény felé tör, minden helyet követel magának. Egymás testén furakszanak előre, egymás hegyén-hátán szerelmes-fojtó öleléssel. Melletted megyek. Ne engedd el a kezem!

Előttünk mintha kitágulna a tér. Hatalmas kőoszlopok. Ezer évek óta állnak itt moccanatlan és ezer év múlva is állni fognak. Szobrok a dzsungelben. Moha és páfrány telepedett rájuk. A szegletek elmosódtak, a véső ütötte vonások elpuhultak az évektől, az esőcseppek kitartó, közönyös munkájától, a rájuk telepedett élettől. Kőarcuk nem riasztó már, csak a méltóság maradt meg. Vigyáznak ránk. Tetejükről apró levelű kúszónövények csüngenek alá. Mintha egy kapu is lenne itt. Igen, kapu ez, titkok kapuja, ne lépjünk be! Hadd maradjon, nem kémleljük a titkokat, nem kutatjuk a múltat, menjünk tovább a víz hangja után. Jól hallatszik már, monoton zubogás, megnyugtató, akár a szívverés hangja.

Levesszük poros, izzadt ruháinkat. Bújjunk ki belőle, senki nem lát, nincs itt a világon rajtunk kívül teremtett lélek. Szép vagy és én is szép vagyok neked. Egyetlen emberpár a földön, belesétálunk a langyos, áttetsző vízbe. Ölelj magadhoz jó szorosan, ne engedj el engem. Sziklát szikla után simítva-koptatva csorog le a víz, permetezi testünket, szikrázó csillagok lesznek a hajunkban tőle. Simulok hozzád, csak téged látlak, észrevétlen háttér csak a gyönyörű táj. A mohás, hatalmas kövek, a növényekkel benőtt part, a színes, tündöklő madarak. Téged látlak csak, a te szemed a legszebb a világon. És én vagyok a te szemedben a legszebb. 

Csitulj el kedves, ne fájjon a világ. Hunyd be szépen a szemed.

Kellemes kis lakásban élt a nő. Bárki bement hozzá az volt az első ami eszébe jutott róla, hogy olyan kis takaros. Maga a lakás eléggé kicsike volt, tartozott hozzá egy parányi erkély is, nem állt többől mint egy nappaliból, aminek egyik sarka a konyha és az étkező szerepét is betöltötte, meg egy hálószobából. És persze az elengedhetetlen fürdőszoba-wc kettősből.
A kerek étkezőasztal mindig meg volt terítve két személyre. A fehér, csipkeszegélyes, vasalt abroszon két tányéralátét – szamócás –, azon két tányér, középen sütemények, ibolyadíszes teáskanna, benne illatozón gőzölgő tea. A tányérok mellé kikészítve a szintén ibolyás csészék, kis edénykében valódi citromlé és a cukor. Még barnacukor pálcikák is voltak A pulton kávéfőző, amelyhez két csésze tartozik. A kis asztal közepén mindig friss virág. A pult sarkában tejüveg burájú rézlámpa szolgáltatta a fényt a beszélgetéshez. Kellemes, otthonos hangulatú volt ez a kis sarok.
De a lakás legnagyobb attrakciója a hálószoba volt. Hatalmas franciaágy uralta. Gyönyörű, hívogató ágytakaróval volt letakarva. Igazi selyemből. Madarak és virágok, kuszán indázó növények díszítették. Az ágy fölött kissé pajzán festmények egy üvegpolcon, mellette aprócska figurák, az éjjeliszekrényen füstölő. A fal színe sem volt hétköznapi. Mintha a megtestesült bujaság ömlött volna ki rá festék formájában. A hálószoba függönye is csodálatos volt, kézzel szőtt, nehéz anyag, vastagon a padlóra omolva. Aki egy pillantást is vetett a hálószobára meg lehetett győződve róla, hogy itt aztán minden az érzékiségről szól, a szerelemről, a beteljesült vágyakról. Már a puszta látványával megindította az emberek fantáziáját. A kolléganők – akik néha vendégei voltak egy teára – szinte elszégyellték magukat, hogy be mertek tekinteni a szentélybe, amikor a háziasszony megmutatta nekik a lakást. És irigyelték ezt a szenvedélyes szerelmet, ami a nőt a párjához köti. Igaz, a férfiról sohasem hallottak, de ez csak fokozta a varázst.
Aztán leültek a kis asztalhoz, megitták a teát, csipegették a süteményt. Csevegtek kicsit, amolyan női dolgokról. Hazaérkezvén pedig megpróbálták újra elcsábítani a férjüket és elgondolkodtak egy új ágyterítő megvásárlásának, valamint a festetésnek a szükségességén.
A nő pedig a vendégség végeztével leszedte az asztalt és elmosogatott. Elpakolt mindent a konyhaszekrénybe. A maradék aprósüteményt fémdobozba zárta. Benyúlt a hűtőbe és kivette a rúd párizsit. Jó vastag szeleteket vágott, egészen pontosan hármat, majd a szeleteket kockákra aprította. Formás, egyenletes kockákra. Berakta egy kis tálkába és kiment az erkélyre vele, hogy odaadja az egyetlen férfinak, akit valaha a lakásába engedett: a szomszéd elhízott, lusta, fekete kandúrjának.

Elönt a düh. Átjárja egész belsőmet. Szétárad, elszabadul. Hatalmasra növök, ökölbe szorult kéz vagyok, óriási, szőrös, kosztól fekete, emberfeletti monstrum, sújtok, csapok, mögöttem ledöntött városok, pusztaság, nem érdekel, hulljanak csak mind a játékbabák, pusztuljanak a házak, szaladjon ki merre lát, megyek, tarolok. Már nem sújtó ököl, hanem irtózatos emberalak, szájam hatalmasra tátom, fekete barlang, ordítás jön belőle, állati üvöltés, hajam felfelé áll, égnek, szürkés-feketén. Lábaim tornyok, vastagok, feketék, bőrruha rajtam, páncél, láncok, pöröly a kezemben. Ijesztő óriás, démon. Porból lett, égig ér, elsötétítem az eget. Nyomomban varjú- és keselyűsereg. Vérre szomjaznak ők is, lesik a prédát. Tombolok, üvöltök, vihar kerekedik az üvöltésből, az is tarol, fákat dönt ki. Lábam nyomán kráterek keletkeznek, sírás, ordítás, nem ér fel a fülemig, nem is érdekel, mindent túlordítok, túlüvöltök, rendületlen megyek. Taposok le mindent pusztuljatok, pusztuljatok, pusztuljatok, megérdemlitek a sorsotokat, mert nem vettétek észre,

hogy csak egy kis apró, nyüszítő, puha állatka vagyok, aki csak egy kis simogatást akart.

A festék már lekopott a padról. Mintha hámlana. Forgácsokban pattogzott le róla. Alatta a szürke fa. A madarak csiviteltek körben, a fű is szép zöld volt már. Itt a tavasz. Az egyik közeli bokor teljes virágban állt, édeskés illata betöltötte a levegőt, szinte fojtogató volt. Újságpapír volt a pad alatt. Most vette ki maga alól. Párna volt eddig. A haja csimbókokban állt, valószínűleg tetvek mászkáltak benne. Szürke volt az öregségtől és a mocsoktól. Arcán ezer ránc. Fekete, kinyomatlan mitesszerek az orrán, undorítóan türemkedtek ki fel, a fény felé. Ócska öltönyt viselt, legalább két számmal nagyobb lehetett a méreténél. A 60-as években volt divat a szabása, vidéki agronómuson lehetett igazán elképzelni. Zsíros karimájú kalappal. Rajta azonban nem volt kalap. Csak a mocskos haj ért vállig. A körmei feketék voltak, ujjai vörösek, duzzadtak. A nadrágon régi pisifolt nyoma. Zokni nélkül ócska edzőcipő. És a minden más szagot és illatot elnyomó bűz. Húgy és ürülék szaga, mosdatlanság szaga. Kicsomagolta a szatyorból az ételt. Zacskóban kenyér. Letette a padra. További matatás után szalonna került elő a szatyorból. Majd egy kés. Komótosan enni kezdett. Nehezen boldogult a szalonnával, fog nélkül nem könnyű rágni. Újabb matatás. Műanyag palack. Kissé zavaros lé. De legalább olcsó. És hat.

Fiatal pár ment arra. Élvezték az életet, a napsütést. A lánynak időnként kivillant a bugyija a csípőnadrágból. Piros pántos. A fiú keze oda-odatévedt. A póló és farmer közé, a meleg, puha húsra. Sima és illatos volt a bőre, jólesett cirógatni. A szája, mint a bugyija, vörös, vékony csík. Összeolvadt egy pillanatra a fiú borostával keretezett szájával. A napszemüvegek halkan koccantak össze. A fiúnak zselézett a haja. Arcszesz és férfias parfüm szaga. Széles bőröv, rajta mobiltartó. Megszólalt. Elengedte egy pillanatra a lány derekát. Megigazította oldalán a táskát. Nagyokat hahotázott a telefonba, kigombolt ingéből előbukkant egy vékony ezüstlánc. A lány keze után nyúlt. Megcsörrentek a karkötők. A lány mosolyogva söpörte ki szeméből a hajat. A mobil a helyére került, a szájak összeforrtak ismét.

Tavasz van.

Úgy érezte, egy vezetőjét vesztett mozdony. És most robog a semmibe. Egy szakadék felé. Körben hegyek, valahol a vadnyugaton vagyunk. A szerelvényt indiánok támadták meg - ilyen hülye kép ötlött az eszébe valami régi filmből - most vígan és zavartalanul fosztogatnak benne, a mozdonyt lekapcsolták, a vezetőt megölték, tán meg is skalpolták, igen, vérzik a feje, látszik a fehér koponyacsont, a teste félig kilóg a mozdony ablakán, nem is, az ajtaján inkább, - áthelyezte gondolatban a képet - a test neki-nekiütődik a kerekeknek, az lesz a vége, hogy kicsúszik, rázuhan a sínekre. Maga alá fogja gyűrni a mozdony. Szét is vágja. Derékban. Derékban? Nem inkább a lábát csak? Derékban. Az lesz. Ennél jobban már úgyse halhat meg, mindegy neki milyen szörnyűségeket képzel róla. A mozdony pedig robog a végzete felé. Ez jól hangzik. Drámaian. Csak ne tekerné ennyire a gyomrát a kétségbeesés. Gyűlöletet érzett, maró kínt, keserűséget. Dögöljön is meg az a vezető. De a mozdony is. Legyen vége. A gyomra egyre jobban fájt. Mintha az a rohadék mozdony odabenn rohanna, tekeregne forró, hőségtől görbült síneken, a fene se tudja mitől megy még, a kazánja van agyon fűtve, szégyen fűti és harag, az izzik fehéren, kormoz veszettül, mindent elborít a sűrű füst. Ki se látni belőle. Megkordult ismét a gyomra. Tekerte kegyetlenül, szinte látta a beleit ahogy csavarodnak. Meggörbítették őt is. Volt neki ilyen sokszor. Még régen egyszer, kislány korában nem tudott felkelni guggoltából, összerántotta a görcs. Nem női fájdalom volt ez, pedig azt hitték akkor róla, valami másféle kín. Most is gyomrára szorított kézzel állt, legszívesebben kitépte volna, ki az egészet, ki vele. Vele ne szórakozzon, ne hagyja cserben, vele ne gonoszkodjon, ne álljon rajta bosszút. Rohannia kellett a wc-re. Kiadta magából amit kiadhatott. Nem is evett szinte egész nap, honnan van benne mégis anyag, rejtély. Keserű volt a szája. Utálatos. Legszívesebben ordított volna. Bele a rohadék tükörbe. Vagy ököllel belevágni. Látta a tükröt, a közepén egy óriási repedés, abból indulnak sugárban, körbe a további törések. A kezét is látta, csupa vér volna, szilánkok állnának ki belőle. Egyszer a fia kiütötte így az ajtajukból az üveget. Félig direkt, félig véletlen. Be akarta igazándiból csapni az ajtót, nem vette észre, hogy már csukva van és az üvegbe lendült a keze. Ömlött a vér belőle, megállíthatatlanul, spriccelve, sugárban, irtózatosan. Az egész iszonyú volt, félt, hogy elvérzik a gyerek és persze észnél kellett lenni, férfinak, nem aggódni, nem mutatni semmit, cselekedni higgadtan, összeszedetten, pontosan, ahogy kell. Nem összezuhanni. Bekötötte, rohantak az orvoshoz. Minden csupa vér volt. A csapba csak úgy ömlött, minden-minden csupa vér... Honnan jött az a rengeteg... Mindent megfogott. Mintha valami bűntény helyszíne volna a lakás, a folyosón is vércseppek. A gyerek nem sírt. Amerre mentek végig vér, csupa vér. Mindig is utálta a vér látványát és a szagát. Pedig megszokhatta már a sok év alatt. Találkozott vele épp elégszer. A saját vérével is, meg máséval is sokszor. Mikor a férje elvágta a kezét és nem akart orvoshoz menni, csak amikor már alig tudott állva maradni, mert akkor is csak ömlött belőle megállíthatatlan... Akkor is ő volt észnél, rohantak. Meg amikor az ujját vágta le... És hát a saját vére. Az talán még gusztustalanabb. Az alvadt vércsomók. Mennyire gyűlöli. Most friss vér folyna. Egészen friss. Nem ájulna el. Nézné, ahogy a szilánkok alól szivárogna. Olyan érdekes volna. Kis kanyarokat írna le a bőrén, aztán le a földre. Később megtántorodna, leülne a kád szélére, onnan is lecsúszna egy idő után. Bambán és gügyén üldögélne a hideg kövön, gyűlne szép tócsába a vére. Nézné értetlenül, csodálkozva amíg lehetne és bírna, tán még kis ábrákat is rajzolgatna a csempére. Igen. Hajladozó leveleket. Vérfákat. Vérfüveket. Vérindákat. A feje lebiccenne, elfeküdne szépen. A haja összekeveredne a vérével. Kis fürtökbe kunkorodna. Fehér lenne az arca. Bár most ki van festve. Az megmaradna. A rúzs is. Vicces volna. Hófehér arc, rajta két folt rózsaszínnel, ja nem, alapozót is rakott fel, akkor nem fehéredne el teljesen. Meg hát a rúzs maradványai. Elkékült szájon. Egészen horroros, vagy inkább punkos külseje volna. Mindig is szerette a feltűnő megjelenést, de sosem volt igazán mersze hozzá. Hát most majd feltűnő lesz. Másféle ruhát kellene önmagára képzelnie, nem ezt a hülye pólót rövidnadrággal, mezítláb. Valami szexis, végzetasszonyás cucc kellene. Hogy átütő erejű legyen a kép: szilánkok állnak ki a fehér karból, elnyílt virág - fekszik ő a vértócsa kellős közepén, zene nincs is? Ki is az a zenész, aki Kylie Minogue-gal énekli azt a rózsás számot? Nem jut most eszébe. Na, valami olyasmi kép kellene. Milyen kár, hogy nem annyira szép mint Kylie. A szép nők jobban mutatnak holtukban is. Azokat jobban lehet sajnálni. Hogy szegénykék, milyen fiatalok és szépek és most itt fekszenek hidegen, a halál jegyesei... Jáj, ez a halál jegyese már túlzás. Jól van na. Úgy jó az egész képzelgés, ha giccses. Balerina ruha. Na, ezen kicsit röhögnie kellett. Elképzelte a testén a tütüt. 

Ok. Nagyjából végigvettük a rendkívül színpadias halált. A gyomra lassan helyrerázódott, a lélegzete is elcsitult. Talán mégis inkább innia kellene. Van itthon egy csomó minden. Mennyi kalória van abban! 

Te idióta. Még berúgni sem tudsz rendesen. Idióta, baromállat. Megérdemled. Röhögj inkább a tütün. Tütü, még ez is. Hogy a pia is az. Bassza meg, szójátékba fog fordulni, mit fordulni, ferdülni, korcsosulni ez az egész átkozott, francos érzés. Pedig mennyit dédelgette magában. Ehh.

A mérnöknő harmincas, vörös, hosszú, göndör hajú csaj volt, hatalmas, természetes mellekkel, vékony derékkal, kerek popsival és olyan lábakkal, hogy … Szóval egy istennőnek is becsületére vált volna.
Mindig kis, piros Corollájával jött az építkezésre, leginkább Ferivel az építésvezetővel beszélt, néha az építtetővel is. Ilyenkor a szél messzire vitte csiklandós nevetését.
A melósokkal nemigen állt szóba, vagy ha igen, szakszerű, tárgyilagos hangnemben szólt pár szót. Mindig magas, tűsarkú cipőkben járt. Fogadásokat kötöttek a háta mögött, hogy egyszer kitöri a bokáját, de nem, soha még csak meg sem rezzent, ment a sitthalmok, téglakupacok, sóder rakások között pillanatnyi megingás nélkül. Mellén csak úgy feszült a blúz, rövid szoknyájában jól látszottak a lábai. Ha megjelent az építkezésen még a szél is elfelejtett fújni, megállt a levegő. A melósok nem mertek füttyögetni neki. Egyszer egy újonc megpróbálta, de olyan vérfagyasztó szemvillanás lett a jutalma, hogy még a lélegzet is benne akadt. Maguk közt csak „A Dög"-nek hívták.
Aznap délelőtt lila szoknya volt rajta, fekete harisnya, lila tűsarkúval és egy cippzáros, zöldes-kékes felső. Nem nézett ki rosszul.
A kőművesek kis csapatát rendelte maga mellé, egy öt fős társaságot. Összeszokott banda volt, három idősebb férfi, akiken már eléggé meglátszott a kemény munka, meg az ennek elviselésére beküldött italok, és két fiatalabb fiú. Az egyik egy szőke, inas srác, a másik magas, barna hajú, izmos fiú. Csabának hívták. A legértelmesebbnek tűnt a többiek között. Velük ment bejárni az építkezést hibák után kutatva. Elég hosszú volt a lista: már csak hárman maradtak, egy idősebb kőműves, Csaba és a nő, a többiek dolgoztak a mérnöknő által kifogásolt dolgok kijavításán. Az idősebb férfinak is adott tennivalót, ketten mentek tovább, egyre messzebb kerülve a többiektől.
Végül egy már félig vakolt helyiségbe értek.
„Most nézze meg, hogy néz ki ez az ablak!"- mondta a férfinak. „Nem lehetett volna ezt szebben megcsinálni? Hogy állok így az építtető elé?"
„Én nem látok semmi különöset rajta." – mondta a kőműves. Közelebb ment az ablakhoz, hogy alaposabban megvizsgálja, amikor a nő kezét érezte a fenekén. Megfordult, és meglátta maga előtt a nő melltartóját, amit már nem takart a blúz és már érezte is szájában a nő mohó nyelvét. Nem sokat gondolkodott. Felültette a mérnöknőt az ablakpárkányra, mohón csókolta finom száját, tenyerét a melleire tette, majd letérdelt eléje, lábait a nyakába vette és szétnyitotta combjait. Hátán érezte a tűsarkú hegyes, fémes sarkát, meglátta maga előtt a nő lila (!) harisnyatartóját és boldogan látta, hogy nyelve útjába nem áll bugyi. Élvezettel kalandozott a nő csupasz, már kissé nedves puncijában.
A nő megmarkolta a haját és arra gondolt, hogy milyen jól választott: ez a fiú érti a dolgát. Ügyesen, lelkesen szívogatta, nyalogatta a csiklóját, ujjával óvatosan megkereste és megtalálta belül a kis szerecsendió-szerű részt, miközben nyelvét nem vette le a csiklójáról egész addig fáradhatatlanul, míg hangos kiáltással és görcsösen összerázkódva el nem élvezett.
A férfi is élvezte a dolgot: lám, itt van előtte ez a Dög, csak az ő nyelve miatt élvez ekkorát, miatta rándul össze újra és újra görcsösen a hüvelye, az ő ujjhegye miatt spriccel belőle a lé. Mámorító érzés volt, farok-felállítóan hatalmas érzés.
A nő úgy roskadt eléje, mint egy darab rongy. "Kapcsold ki a melltartódat, látni akarom a melleid közt a farkamat." – mondta a férfi. A nő összeszedte magát és engedelmeskedett, majd nyalogatni, szopogatni kezdte a férfi szerszámát. Ő sem ma kezdte a pályát –gondolta a férfi, lehunyta a szemét és élvezte a nő nyelvének játszadozását. Minden kis részt felkeresett nyelvével, majd átváltott az ütemes, örvénylő fel-le mozgásra. A férfi érezte, hogy így hamar vége lesz a mókának, és a nőre szólt, hogy forduljon inkább meg és támaszkodjon az ablakpárkánynak.
Szép látvány volt a felhúzott lila szoknya, a lila harisnyatartó és a fekete harisnya, fölötte pedig a formás, kerek popsi, alatta a nedvesen csillogó réssel. Kicsit gondolkodóba esett, hogy ne válassza-e inkább a popsit, de nem akarta az időt húzni és a keménységét kockáztatni, inkább az alsó lyukat választotta. Beigazította szerszámát és egy erőteljes lökéssel tövig nyomta a nő puncijába. Mindketten felnyögtek. Ő az elégedettségtől, hogy a nő az élvezettől-e vagy a határozott lökéstől nem tudta, de nem is érdekelte. Újra szinte tövig kihúzta majd hatalmas lökéssel újra betaszította a farkát. Jó érzés volt. Fejedelmi. A nő hajába kapaszkodott és felhúzta magához, hogy elérje a mellét, a hatalmas, kemény, gyönyörű melleket majd ütemesen mozogni kezdett. Ordítva élvezett el, érezte, hogy a nő hüvelye is ritmikusan összerándul a farka körül.
…